Hogyan alakult ki a közoktatás?

A modern magyar iskoláztatás története az 1777-es Ratio Educationisszal kezdődik. Azóta sok minden változott, de néhány dolog maradt a régiben. Lássuk, hogyan alakult az iskolarendszer az elmúlt évszázadok folyamán.

Mária Terézia 1777-ben adta ki az oktatásról és nevelésről szóló Ratio Educationis című rendeletét, amelynek nyomán 1799-ben már meg is alakultak az első iskolák. Csokonai Vitéz Mihály ekkor írta a Jövendőlés az első iskoláról Somogyban című versét. Ebben ugyan bánatosan állapította meg, hogy: „Kanász marad, akinek nevelője kanász”, de kifejezte azt a reményét is, hogy az iskolák segítségével „A vidékünk új Hélikón lesz”. A magyar oktatásügy azóta sok mindent megélt.

A téma avatott kutatója, Nagy Pál monográfiában írta meg a magyar alsó- és felsőoktatás történetét, és ezt gazdagon illusztrálta levéltári forrásokkal, hivatalos dokumentumok, értesítők, bizonyítványok fakszimiléivel. Ezek legrégebbike egy 1822-ben kiállított, kézzel írt oskolai bizonyság, amellyel egy második osztályos tanuló igazolhatta, hogy szorgalmasan látogatta az iskolát.

Akármilyen fontos rendelet is volt, természetesen nem a Ratio Educationisszal született meg a magyar közoktatás. Ahogyan a katolikus egyház téríteni kezdte a magyarokat, ennek egyik eszközeként oktatási intézményeket is létrehozott. A reformáció után a protestáns egyházak is alapítottak iskolákat. Egyik legrégebbi ezek közül a Debreceni Református Kollégium, amelynek 1538-as alapítása áll kései jogutódja, a debreceni egyetem jelvényén. (Azzal a különbséggel, hogy a hajdani kollégium kisdiákokat is nevelt és oktatott, és teszi ezt ma is.) Csokonai céloz is rá az idézett versében Debrecenre és Sárospatakra.

Ilyen és hasonló előzmények után jött létre a már idézett rendelet, amelynek hatálya kiterjedt az alsófokú oktatásra, az elemi (nemzeti) iskolákra. (Ez az iskolatípus egy-két vagy háromtanítós iskola volt 3-3 évfolyammal.) Céljai között szerepelt az elemi oktatás színvonalának fejlesztése, a falusi iskolák számának növelése. Először írták elő Magyarországon a tankötelezettséget minden 6-12 év közötti gyermek számára. Előrelépést hozott az is, hogy az iskolák feladatává tették: minősítsék és rangsorolják a tanulókat, akik félévkor, illetve a tanév végén az összes tárgyban felmutatott eredmény alapján egyetlen összetett érdemjegyet kaptak. A nebulókat a tanulmányi eredményük alapján sorrendbe, classisokba rendezték. (Innen ered a szekunda neve is, lévén, hogy a rosszabb tanuló nem a prima, hanem a secunda classisba soroltatott.)

A rendelet hatására egymás után alapították az alsó fokú iskolákat. Így 1799-ben joggal reménykedhetett a költő a magyarság fejlődésében, hiszen Somogyban is megalakult az első iskola. A vers születéséhez képest két év múlva pedig egy újabb rendelet már kötelezően írta elő elemi iskola alapítását minden településen, ahol ötvennél több tanköteles gyermek elméje várt pallérozásra.

Az 1806-ban kihirdetett második Ratio Educationis rendelkezett a lányok iskoláztatásáról is. Lefektették a polgári iskolák alapjait, nemzetiségi és vallási türelmet hirdettek az oktatásban. A korábban kötelező német nyelv most válaszhatóvá vált, a gimnáziumokban az oktatás nyelve továbbra is a latin maradt. Ez a rendelet teret nyitott a magyar nyelv illetve az anyanyelv (pl. a horvát) iskolai használatának. Egyszerűsítette és ésszerűsítette a tantárgyi rendszert. Részletesen tárgyalta a tanulók elbírálását.

Ez az új rendelet 1848-ig meghatározta a magyar közoktatás- és nevelésügy irányvonalát, onnantól kezdve – nagyrészt a reformkor vívmányai hatására – változott. A középfokú oktatási intézményekre is elmondható, hogy kezdetben az egyházak alapították őket, különös buzgalommal a reformáció és ellenreformáció idején. A már említett debrecenin kívül Budán, Sárospatakon, Pápán, Nagyenyeden is működött ilyen.

A magyarországi oktatáspolitikára tovább is osztrák hatás volt jellemző. 1849 novemberében bevezették az osztrák gimnáziumok és reáliskolákra kidolgozott szabályzatot és tantervet, az Entwurfot. Ennek alapján állították fel a 10-18 éves fiúk számára a nyolcosztályos gimnáziumot. Az I-IV. osztály algimnáziumként, az V-VIII. pedig főgimnáziumként működött. A gimnáziumok feladata – ókori klasszikus nyelvek és irodalom tanításával –nagyobb általános műveltség megszerzése, továbbá az egyetemi tanulmányokra való előkészítés volt.

A hazai középfokú oktatás másik típusú intézménye ebben az időben a reáliskola, amely 1849 és 1934 között működött. Az általános műveltségen kívül – amely esetükben nem foglalta magában az ókori nyelveket és irodalmat – ezen iskolatípus célja az ipari foglalkozásokhoz szükséges előképzettség elsajátítása, illetve a technikai tanintézetekben történő továbbtanulásra való előkészítés volt.

A reáliskolák alreáliskolákra (vagy polgári iskolákra) és főreáliskolákra tagolódtak. Az alreáliskola (vagy polgári iskola) a főreáliskolai további tanulmányok folytatására készítette fel a tanulókat. Ezen kívül az alacsonyabb városi és vidéki iparos körök gyermekei számára adott önálló képzést.

A hivatalos megfogalmazás szerint: „A főreáliskola folytatja a polgári iskolában megkezdett tanítást tudományosabb formában. Teljessé teszi a modern műveltség alapján adandó humán képzés mértékét és sajátos előkészítő iskolája a technikai tanulmányoknak.” A 2-4 évfolyamos alreáliskola ipari, kereskedelmi és földműves pályákra, a hatosztályos (3+3) főreáliskola pedig felsőfokú technikai-műszaki továbbtanulásra készített fel. A tanulmányok záróvizsgával fejeződtek be. A hatosztályos reáliskola helyett a nyolcosztályos reáliskolát Trefort Ágoston hívta életre 1875-ben. Ez az iskolatípus 1934-ben, az egységes középiskola megteremtésével szűnt meg.

1851. június 3-án rendeleti úton bevezették Magyarországon az érettségi vizsgát. A tanulók magyar vagy német nyelven tehették le, katolikus-protestáns vegyes bizottság előtt. 1875 után az időközben nyolcosztályúvá fejlesztett reáliskolákban is érettségiznek.

Változott a tanulók értékelése is. A Helytartótanács 1863-as rendelete alapján a népiskolában és a középiskolában a korábbi gyakorlattól eltérően, minden tantárgyat külön-külön osztályzattal értékeltek. Osztályozták a tanulók erkölcsi viseletét, magatartását, szorgalmát és figyelmét is a hat érdemjegy egyikével.

Ezzel megnyílt az út ahhoz a fejlődéshez, amely végső soron olyan patinás oktatási intézményeket – például a legendás fasori gimnáziumot –produkált, ahonnan későbbi Nobel-díjasok is kikerültek.