„Kékfényben” a kárpátaljai oktatás: három év alatt kilenc iskolát zártak be

Amikor az országot a „vezetés” már kifosztotta, és a lakosság nagyobb hányada a túlélés peremén egyensúlyoz, a hatalom megint ugyanazok számlájára akar takarékoskodni „ésszerűsítés” címszó alatt – lényegében megsemmisítve a megye egészségügyét és oktatását. Hiszen – ahogy azt a Zakarpattya Online egyik cikkében olvashatjuk – a régiósok „gazdálkodásának” elmúlt három éve alatt „ésszerűsítés” okán kilenc iskolát zártak be, melyek közül nyolc elemi iskola volt, nem beszélve az alacsonyabb rangú oktatási intézményekről. Ilyen mértékű „oktatástalanítás” nem volt a megyében soha, hiszen még abban az „átkos szovjet időben” is inkább azon igyekeztek, hogy iskolákat nyissanak a távoli, eldugott falvakban is, ezzel is könnyítve az ottani lakosok helyzetét. A Zakarpattya Online kérdésére válaszoló megyei oktatási felügyelet elmondta, hogy az elmúlt három évben kilenc iskolát zártak be. Ezek közül az egyik egy kilencosztályos speciális bentlakásos iskola volt Imszticsevóban, a többi pedig elemi iskola: kettő a Volóci járásban, egy a Huszti járásban, valamint „gyermekhiány miatt” két iskola a Nagybereznai, valamint egy az Ilosvai, négy iskola pedig az Ungvári járásban került bezárásra. Igaz, utóbbiak közül kettő – a császlóci és a pidhorbi – később újra megnyílt.

A Dmitro Tabacsnik által vezetett minisztérium úgynevezett reformjait, a „megújítást” és az „ésszerűsítést” a helyi régiósok igyekeznek buzgón megvalósítani, s ennek eredményeképpen iskolákat vonnak össze, fokoznak le. Így történt ez például a beregszászi járási Nagybaktán, ahol a kilenc osztályos iskolát minősítették át elemivé, s ugyanez történt az ungvári Horjani iskolával is. Szintén Ungváron a Divoszvit Oktatási Központot óvodává alakították át, a 14 sz. Általános Iskolát pedig elemivé fokozták le. Vagyis gyakorlatilag iskolák bezárásáról van szó. Persze ezek az „átminősítések” következményeket vonnak maguk után: sok tanár elveszíti a munkáját, s a tanulók arra kényszerülnek, hogy más falvakba utazzanak iskolába. Mindezeknek a programoknak a következtében a megyében 394,4 ezer hrivnyát tudott a vezetőség megtakarítani – áll a már említett kérdésre adott válaszban. Vagyis, amikor az ország lényegében csődbe ment a hatalmon lévő csalók kimeríthetetlen étvágya miatt, s a nyugdíjalap hiány mértani sorozat tempójában növekszik, a helyi önkormányzatok számlái pedig be vannak fagyasztva, a hatalom a szociálisan legvédtelenebb réteg rovására akar spórolni, nem sajnálva még az iskolásokat sem. Ezzel párhuzamosan 100 milliós „fontos” tervek valósulnak meg, mint például az ungvári Narodna-tér felújítása, vagy az eleve halálra ítélt „szlatina városka” Talaboron.

Az oktatásban végzett „kísérleteket”, amelyeket hivatalosan „ésszerűsítésnek” neveznek, a döntéshozók a gyermeklétszám csökkenésével magyarázzák, amely úgymond nem teszi lehetővé az osztályok megnyitását az egyes falvakban. A legtöbb iskolát az úgynevezett depressziós falvakban zárják be. Ugyanakkor a depresszió okairól – amely nem utolsó sorban a hatalom közönye miatt van – nem esik szó. És persze jönnek az indokok: sokan költöznek a falvakból a városokba, mások külföldön keresik a boldogulást.
Ám az ésszerűsítők nem emlegetik azt a tényt, hogy előbb az utak hiányával, majd a tömegközlekedés megszüntetésével ítélték halálra ezeket a nagy múltú falvakat. A hivatalnokok szokás szerint csak a számok és statisztikai adatok nyelvén tárgyalnak a kérdésről, megfeledkezve arról, hogy ezek mögött élő emberek, valóságos sorsok vannak. Jelen esetben a kárvallottak hat és tíz év közötti gyermekek. Az „ésszerűsítés” következtében a szomszédos helységekbe kénytelenek a tudás megszerzéséért vándorolni, naponta több kilométer utat megtenni. Azt, hogy minden járás megfelelően el van látva iskolabuszokkal, ugyebár senki sem hiszi, hiheti el, a jobbításról és szép jövőről szóló híradások cinikus hazugságnak bizonyultak.

Ám ha még az autóbuszok megléte bizonyos esetekben valóban igaz is, ez még távolról sem oldja meg a szülők és gyermekek mindennapos gondját. Először is bizonyított tény, hogy még a specializált közlekedési eszközök sem tudják maradéktalanul biztosítani a rendszeres iskolalátogatást, elég egy banális üzemanyag hiány, ahogy ez tavaly a Beregszászi járásban történt. Azon kívül az indokolatlanul magas áron beszerzett, kifogásolható állapotú autóbuszok a rossz utakon nagyon gyakran meghibásodnak (a kárpátaljai utak minőségét valószínűleg nem kell részletesen ecsetelnem a kedves Olvasónak…). Másodszor, hogy a kisgyermek odaérkezzen a busz indulásához, nagyon korán kell felkelnie, hiszen sokszor nem kis távolságot kell megtennie. Ugyanez vár rá az iskola után, így a más faluban tanuló gyermek a tanítás után jóval később ér haza.
Ez az oda-vissza vándorlás aztán télen a legkeservesebb, amikor is későn világosodik, korán sötétedik. Hát még az eldugott részeken, ahol nincs eltakarítva a hó, vagy utak egyáltalán nincsenek. Így aztán a kisiskolás már csak este tudja tanulni az írást-olvasást, elkészíteni a házi feladatát. Jómagam felnőtt fejjel kell, hogy utazzak, ingázzak munkahelyem és az otthonom között, s mit mondjak, nem egy leányálom. Az utazás fárasztó voltához azonban már nem fér kétség, s nehezen tudom elképzelni, hogy a kisgyermekek energiáját ne szívná el feleslegesen ez a rendszer. S akkor még csodálkozunk a gyermekek előmenetelének romlásán, a tanulni vágyás hiányán… Küszöbön van szeptember, a várva-várt (?) iskolakezdés, s ez a kérdés fokozottan aktuálissá válik akár a magyar falvakban is, ahol az iskolások száma fokozatosan csökken. Vajon mennyi időbe telik, míg a jól felépített s megmagyarázott, az ország és a megye „érdekében” végrehajtott „reformok”, „ésszerűsítések” elérik ezeket a falvakat is? S vajon mit fog tenni akkor tanár, szülő? Mert, hogy a gyermekekre mi vár, azt már tudjuk…

A szakértők szerint egy-egy iskola bezárása csak a helyi önkormányzat és a helyi lakosok, szülők beleegyezésével történhet. Ám ismerve a mostani döntéshozók gyakorlatát, biztosan állítható, hogy a bezárások kivétel nélkül egyoldalú határozatnak köszönhetőek, egy-egy oktatási vezető aláírásának, amelyet a felsőbb vezetés szentesít kénye-kedve szerint.
Vajon hány iskolát fog még az elkövetkező másfél évben „ésszerűsíteni” a mostani hatalom? Hány gyermek veszíti el még a lehetőségét a saját falujában való tanulásnak 2015-ig a kormány tehetetlensége miatt, mely nem képes (nem akar?!) emberi körülményeket bíztosítani az ott élőknek? Meddig fogja még a politikai „elit” a saját gyermekeit Oxfordban vagy a Harwardon taníttatni, miközben az egyszerű állampolgárnak az ukrán oktatás magas színvonaláról szónokol? Erre minden öntudatos, a saját sorsa iránt nem közömbös ukrán állampolgárnak – legyen bár ukrán vagy magyar nemzetiségű – egyedül kell felelnie.