„A sport nemcsak a testről szól”

A nyár folyamán több mint két hónapot töltött Beregszászban Bérces Edit. A Zalaegerszegen született sportolónő Magyarország legeredményesebb ultramaraton-futója.
Sportpályafutása alatt több világcsúcsot állított fel, számos nemzetközi és magyarországi versenyt nyert, a nemzetközi ultramaraton szövetség és az Ultramarathon World szaklap is a világ legjobb ultramaratonista futónőjének választotta. A ma a Budapesti Gazdálkodási Főiskola Gazdálkodási Karának tanáraként dolgozó bajnoknővel itt-tartózkodásának utolsó napjaiban sikerült elbeszélgetnem.

– Melyek voltak sportpályafutásának legmeghatározóbb pillanatai?

– Igazából úszni szerettem volna. Hétéves voltam, amikor édesanyám beszélt erről egy edzővel, aki azt mondta, hogy már öregnek számítok. Próbálkoztam más sportágakkal is, de visszatértem az úszáshoz. Később ehhez csatlakozott a triatlon. Amikor már komolyabb versenyeken is részt vettem, a barátaim észrevették, hogy úszásban a középmezőnyben végzek, kerékpárnál visszaesem a mezőny végére, futásnál pedig behozom a lemaradásomat. Jöttek a viccek, hogy a kerékpártávot is futva kellene teljesítenem. Aztán ebből maradt az ultrafutás. Az úszás és a futás, a külső eszköz nélküli mozgás sokkal lelkibb egyébként, mint a kerékpár, amihez egy ember által alkotott eszköz is kell. Így értem el végül a nagyon hosszú futásokig, a hivatalos, 100 kilométeres, 24 órás, 48 órás ultrafutó versenyekig és bajnokságokig. Az első maratoninál hosszabb futásomra 1988-ban került sor. Nagykanizsáról, a gimnáziumból átkerültem Zalaegerszegre, a főiskolára tanítani. A szívem ottmaradt, ezért elhatároztam, hogy elfutok oda Zalaegerszegről a tanévnyitóra. Ez csak egy 50 km-es táv, de nem voltam felkészülve rá. De a szívem és a lelkem hajtott, és végül lefutottam. Ekkor kóstoltam bele a hosszabb távokba, és csak jóval később, 9 évre rá kezdtem el versenyeken is futni.

– Volt valaki vagy valami, ami példaképként, ösztönzőleg hatott önre?

– Franco Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című filmjét tudnám megemlíteni. Assisi Ferenc szellemisége s a megtérési jelenet ragadott magával, amiben Ferenc kifejezi istenkereső vágyát, nevezetesen azt, hogy vagyon és ruha nélkül szeretne élni, mezítláb érezni a föld tapintását és kisugárzását. Ez az egyszerűség és lelki motiváltság vezérel. Illetve a nemrég 75. születésnapját betöltött Balczó Andrást emelném ki, a Nemzet Sportolóját, aki ötszörös olimpiai és többszörös világbajnok öttusázó. 1997-ben, amikor csírázni kezdett az ultrafutói karrierem, Kiss Attila vízilabdaedző azt mondta, hogy Balczó futása lelki. Számomra ez egy kulcsfontosságú momentum, mert az edző azt fogalmazta meg, amit én addig csak sejtettem, de nem mertem megkapaszkodni annak gondolatában, hogy a sport nemcsak a testről szól. Soha nem tartottam magam fizikailag világraszóló bajnokjelöltnek, de elszántságot mindig éreztem magamban. És bejött. Egyébként több ige is van, ami erőt ad az embernek. Pál apostol írja például a Filippibeliekhez: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.(Fil: 4:13)” Ésaiás próféta szerint pedig „… akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnya kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” (Ésa 40:31) Meg kell még említenem Ludwig van Beethovent, aki szintén sok ihletet és erőt adott a hosszú futásokkal együtt járó nehézségek leküzdésére. Egyik jelmondata: „Durch-Leiden-Freude – Öröm a szenvedés árán” különösen gyakran idéződik fel bennem.

– Van olyan eredménye, amire különösen büszke?

– Pál apostol figyelmeztet minket „Mid van, amit nem kaptál?” Így büszkeségre semmi ok, de vannak számomra nagyon kedves eredményeim, mint a 100 kilométeres és a 24 órás Európa-bajnokság, majd a világbajnokság megnyerése. Aztán ott a Bostontól Tajpejig terjedő győzelmi skálámon a 2002-es világcsúcscsokor, amit Veronában, az Olasz Bajnokságon teljesítettem. 24 órás futáson női világcsúcsot futottam, 8 km-rel megjavítva Irina Reutovics addig fennálló csúcsát. 100 mérföldön az amerikai Ann Trason, 200 kilométeren pedig a brit Eleanor Robinson jegyzett eredményét javítottam meg. Ezt az eredményt azóta is csak a japán Mami Kudo tudta túlszárnyalni hét évvel később. De az ultrafutás valójában nemcsak az eredményekről szól, hanem a lélekről és a szellemről is. Az ultrafutás nemcsak egy mennyiségi dolog. Ez már egy más dimenzióba vezeti át az embert.

– Ezeket a dolgokat a tanításban is fel tudja használni?

– A tanításban legalább annyira fontos a kitartás és a következetesség, mint a sportban. S legfőképpen az, hogy ne adjuk fel a reményt a tanítványainkkal szemben.

– Melyik a nehezebb: megnyerni egy versenyt, vagy a diákok figyelmét tartósan lekötni?

– A tanítás csapatsport. Az ultrafutás viszont egyéni. Persze, be kell vonni egy-két segítőt, de az egyén teljesítménye jobban dominál itt, mint a tanítás esetében.

– S hogy tudta a tanítást és a sportolást eredményesen összehangolni?

– Mindent szívvel-lélekkel kell csinálni. Az egyik területen elért eredmények erőt adhatnak a másikhoz. Vagy ha az egyik területen kudarc éri az embert, a másikon elért siker segít kilábalni a gödörből. Sok lemondással is jár persze ez a törekvés.

– Mit gondol a mai magyar sportéletről?

– Óriási aránytalanságok vannak! Tíz évvel ezelőtt nyilatkoztam, s ezt a véleményemet azóta is fenntartom, hogy ha az atlétika a sportok királynője, akkor az ultrafutás a királynő mostohagyereke. De ez nem azt jelenti, hogy ha rám bíznának bizonyos összegeket, azt feltétlenül az ultrafutásba fektetném. Azt tartom nagyon fontosnak, hogy minden gyerek megtanuljon például úszni. Nálam nem feltétlenül az élsport finanszírozása lenne a fő szempont, hanem a sport széles körű elterjesztése, megszerettetése.

– Az Ön nevéhez fűződik a Fuss velünk az autistákért program megszületése. Hogy jött ennek az ötlete?

– Boncodföldén van egy autista otthon, ahol több ismerősöm is dolgozik. Ők említették egyszer, hogy szeretnék valahogyan ismertebbé tenni az autisták helyzetét. Mert ennek nemcsak egészségügyi vonatkozása van, mivel a szó bővebb értelmében nemcsak az autizmussal diagnosztizált beteg sérült, hanem a környezetében élők, családtagok is. Nem sokkal ezután Olaszországban láttam egy hasonló jellegű jótékonysági felhívást. Megemlítettem a barátaimnak, hogy rendezhetnénk futást figyelemfelkeltő céllal, s most már több mint 10 éve, hogy ez meg is történik minden évben.

– Milyen céllal látogatott Kárpátaljára, s mivel teltek az itt töltött hetek?

– A Balassi Intézet Campus Hungary nevű ösztöndíjprogramjának pályázatán nyertem. A kutatási területem a sportlexikográfia, a sportszótárírás tudománya. Nagy örömömre Greba Anna kolléganő, a Rákóczi-főiskola Pedagógia és Pszichológia Tanszékének tanára megajándékozott egy saját szerkesztésű ukrán–magyar sportszótárral, mely nagyon fontos lesz a készülőben lévő sportlexikográfiai tanulmányomhoz. A határon túli magyar sportnyelv kutatásán kívül bekapcsolódtam a főiskola Hodinka Antal Intézetének adatgyűjtő munkájába, részt vettem a Beregszász–Asztély kerékpárút átadóján és az ahhoz kapcsolt 90 km-es kerékpártúrán is; megismertem a főiskola Kerékpár Szakkollégiumát és annak két tagját, Kurtyák Ádámot és Oláh Istvánt, akikkel a Borzsára és Ungvárra is elmentünk biciklivel.

– Ön szerint mivel lehetne motiválni a gyerekeket a sportra?

– Én elvonással közelíteném meg a dolgot. Elvenném a számítógépet, telefont a gyerekektől, hogy rátalálhassanak a labdára, vagy felfedezzék a futás gyönyörét. A figyelemelterelő környezet és a torz értékrendszer nehezíti a helyzetet, márpedig az ember mozgásra születik. Az élet mozgásból áll, és gyakorlatilag halálra ítélik magukat azok, akik lecövekelnek egy gép mellett, és annak a rabjává válnak.