Az angyalföldi bunyós, aki meghódította a világot

Az eltelt évtizedek során több nagynevű bokszoló öregbítette a magyar sport hírnevét, ám egyikük sem mérhető Papp Lászlóhoz, a háromszoros olimpiai és kétszeres Európa-bajnok, legendás Papp Lacihoz, aki a hivatásos öklözők között is megállta a helyét, s akit mindmáig a ring legnagyobbjai közt tartanak számon, egy szinten emlegetve olyan világsztárokkal, mint Joe Louis, Muhammad Ali (eredeti nevén: Cassius Marcellus Clay) vagy éppen Iron Mike Tyson.

Aktív sportpályafutása befejezését követően pedig – a Magyar Ökölvívó Válogatott szövetségi kapitányaként – újabb nemzedékek megannyi fiatal, tehetséges bokszolóját vezette el az arany-, ezüst-, illetve bronzérmek megszerzéséig. 2004-ben, szűk egy esztendővel halála után méltán nevezték el róla Magyarország legnagyobb fedett sportarénáját, a Budapest Sportcsarnokot.

A hegedűtől a ringig

A majdani sportcsillag 1926. március 25-én született Budapesten, Papp Imre és a székelyföldi Rugonfalváról a Duna-menti nagyvárosba áttelepült Burkus Erzsébet gyermekeként. Családja – többszöri költözködést követően – a főleg munkások lakta, gyártelepek sorával megtűzdelt Angyalföldön telepedett meg. Édesapja taxisofőrként dolgozott, fiát ellenben hegedülni taníttatta, aki tehetségesnek bizonyult a vonók és húrok világában. A családfő viszont rendkívül fiatalon, 38 évesen távozott a földi világból, ezért halála után az édesanya fűszerüzletet nyitott, hogy felnevelhesse két gyermekét, a kis Laci pedig felhagyott a zenéléssel, érdeklődése a futball felé fordult. Eleinte, még iskolásként, a lakásukhoz közeli grundon rúgta a labdát, majd tanulmányai befejeztével a Magyar Optikai Műveknél (MOM) helyezkedett el, s a gyár labdarúgócsapatában játszott, méghozzá igen ügyesen.

1942-ben azután megalakult a MOM ökölvívó szakosztálya, s egy csapattársával együtt Papp László is látogatni kezdte a bokszedzéseket. Az első edzőmérkőzésén azonban akkora ütéseket kapott – az állkapcsát ért találatok miatt aznap este enni is alig tudott –, hogy úgy döntött: soha többé nem próbálkozik meg az öklözéssel, ám a magyar ökölvívósport legnagyobb szerencséjére, később megmásította az elhatározását, s folytatta a tréningezést. Már nevelőedzője, Fehér István felfigyelt kitűnő reflexeire és jó ütemérzékére, ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy valakiből jó bokszoló legyen. Később pedig megismerkedett Adler Zsigmonddal, a kiváló trénerrel, akinek sikerült kibontakoztatnia a Budapesti Vasutas Sportklubhoz igazolt fiatal ökölvívó képességeit. Élete első amatőr meccsét 1945. október 6-án vívta a Csepel Sportklub kitűnő képességű, válogatott bokszolójával, Bicsák Gyulával szemben, s általános meglepetésre, a mindössze 19 éves fiú egyszerűen lelépte a gyakorlott ökölvívót. Nem csoda, hogy a győzelem után a nemzeti válogatott vezetői azonnal „lecsaptak” Papp Lászlóra, aki négy nap múltán már magára is ölthette a címeres mezt az Ausztria ellen Budapesten lebonyolított csapatversenyen, melyen az ellenfél legjobbjával, Nesladekkel szállt ringbe, akit az első menetben háromszor, a másodikban pedig még kétszer a padlóra küldött, így az osztrák sportoló feladta a küzdelmet, a fiatal magyar pedig elindult a világhírnév felé.

Aranyérmek „zsinórban”

Élete első nagy világversenyén, az 1948-as londoni olimpián középsúlyban indult, s három kiütéses győzelemmel jutott be az elődöntőbe, ahol az olasz Fontana lett az ellenfele, aki már korábban is ismerettséget kötött Papp Laci félelmetes ökleivel, ezért igen óvatosan küzdött, jóformán az egész mérkőzést végigvédekezte, így legalább a padlóra küldést megúszta, ám a vereséget nem: a magyar sportoló egyhangú pontozással jutott be a döntőbe, ahol a hazaiak favoritjával, John Wrighttal került szembe. Az angol sportolót kemény fából faragták, aki Papp László legkeményebb ütéseitől sem került padlóra, ám a magyar öklöző olyan döntő fölényben volt végig a mérkőzésen, hogy egy pillanatig sem lehetett kétséges az első olimpiai aranyérem megszerzése. A döntő után a brit lapok azt ajánlották a British Museumnak: Wright majdani halála után vásárolja meg a bokszoló állkapcsát, mint a világ nyolcadik csodáját, hisz’ „a magyar bombázó”, Papp Laci hatalmas erejű ütéseit is kibírta.

A következő esztendőben megnyerte az oslói Európa-bajnokságot, 1950-ben, a milánói EB-n pedig, annak dacára, hogy már a második mérkőzésén vállperecrepedést szenvedett, igazi sportemberként nemcsak vévigverekedte magát a következő meccseken, hanem sérülése ellenére is magabiztos boksszal védte meg bajnoki címét. 1952-ben nagyváltósúlyban indult a helsinki olimpián, ahol az első mérkőzésén a színesbőrű amerikai Webb rendkívül sportszerűtlenül kezdte a viadalt: kézfogás helyett rögtön behúzott egyet a neki udvariasan kezet nyújtó magyar versenyzőnek, majd kétszer is rálépett a lábára, így Papp Laci begurult, s dühösen csapkodva, eredménytelenül fejezte be az első menetet. A szünetben azonban megnyugodott, s az ellenfél állára mért, iszonyatos erejű jobb-, majd balhoroggal már a második menetben kiütötte a tengerentúli bokszolót. Ezután megállíthatatlanul menetelt a döntőig, s bár az aranyéremért folytatott küzdelemben a dél-afrikai Van Schalkwyk az első két menetben még viszonylag tartani tudta magát, a harmadik gongütést követően már kétszer is megrogyasztották Papp László sziklakemény öklei, melyek után kétszer rá is számoltak, s a magyar versenyző vitrinbe tehette élete második olimpiai aranyérmét.

Helsinkit követően rövid ideig tartó hullámvölgy következett a pályafutásában, melyben tüdőgyulladása is szerepet játszott. Az 1956-os Melbourne-i olimpián azonban már ismét a régi formáját hozta. Az elődöntőt a lengyel Pietrzykowski ellen vívta, aki az előző évben, a Varsó Kupán – meglepetésre – legyőzte az akkor már kétszeres olimpiai bajnok, ám betegségéből épphogy felépült magyar versenyzőt. Papp Laci most viszont már a mérkőzés elejétől fölényben volt, ütései nyomán már az első két menetben rá kellett számolni ellenfelére, s bár a lengyel fiú az utolsó menetben nagyon beerősített, már nem tudta megfordítani a meccset. S miután a gongszó véget vetett a viadalnak, nagyon sportszerűen, még a bírói döntés megszületése előtt magasba emelte a magyar ökölvívó kezét, jelezve: elismeri, hogy ő volt a jobb. A döntőben azután a fiatal amerikai Jose Torresszel küzdött meg az aranyéremért, aki a fináléig fölényes győzelmeket aratott versenyzőtársai fölött, ám Papp László már az első menetben megrogyasztotta egy jól irányzott balhoroggal, a második gongütést követően pedig ismét megtántorodott egy, a testére mért kemény egyenestől. Ezután már csak védekezett, így egy pillanatig sem lehetett kétséges, hogy ezúttal is a magyar sportcsillag nyakába akasztják a legfényesebb medáliát. Ő volt az első bokszoló, aki három, egymást követő olimpián aranyérmet szerzett, s ezt a bravúrt azóta is csak két kubai ökölvívó, Teofilo Stevenson és Félix Savón ismételte meg.

Profik között

Melbourne-t követően profi szerződésekkel árasztották el a világsztárt, és csodák csodájára, a kommunista irányítás alatt lévő sportvezetéstől is engedélyt kapott rá, hogy hivatásos öklözőként foytassa pályafutását. Első profi mérkőzését az akkori középsúlyú francia bajnokkal, Anewyvel vívta, s érdekességként jegyezhetjük meg, hogy a francia filmcsillag, Jean Paul Belmondo, Papp Laci nagy tisztelője is kilátogatott a meccsre, melyen versenyzőnk már a harmadik menetben kiütéssel győzött. Ezt követte két tízmenetes viadal az ugyancsak francia Drille, valamint a Vasfejűnek becézett Jean Roullet ellen, s noha Papp Lacinak már az első mérkőzésen megsérült a bal keze, mindkét alkalommal diadalmaskodott. 1962-ben vívta profi pályafutása talán legnehezebb meccsét az ugyancsak kiváló amerikai bokszoló, Ralf „Tiger” Jones ellen, aki annak dacára, hogy már a mérkőzés elején két ízben is a padlóra került, mindkétszer talpraállt, s nagy csatára kényszerítette a magyar ökölvívót, aki azonban – minden erejét beleadva – végül is diadalmaskodott. S még ugyanebben az esztendőben kihívta az Európa-bajnok dán Chris Christiansent, aki ellen technikai kiütéssel győzött, elhódítva tőle a bajnoki címet, amit hatszor is megvédett. Már csak a hivatásos ökölvívó világbajnoki cím hiányzott a gyűjteményéből, s addigi eredményei alapján esélye is volt a megszerzésére (29 profi találkozója közül 27-et megnyert, és csak kétszer mérkőzőtt döntetlenül), ám máig sem tisztázott politikai okokból a magyar sportvezetés visszavonta hivatásos versenyzői engedélyét, így Papp László hazatért a keleti blokk által ellenségnek tekintett Nyugat-Európából.

Előbb a Ferencvárosi Tornaklubnál, majd a Budapesti Honvédnél edzősködött, 1968-tól 1992-ig pedig (előbb volt edzőjével, az 1972-es müncheni olimpia után visszavonult Adler Zsigmonddal együtt) a magyar válogatott szövetségi kapitányaként tevékenykedett, s irányításuk, illetve Papp László egyedüli irányítása mellett – egyéb medáliákon kívül – nyolc Európa-bajnoki, öt junior Európa-bajnoki, egy világbajnoki, s úgyszintén egy olimpiai bajnoki aranyérmet szereztek ökölvívóink. 1991-ben a WBC (World Boxing Council, magyarul: Boksz Világtanács) világbajnoki övet adományozott az idős sportembernek, majd tíz év múlva, 75. születésnapja alkalmából beválasztották a Boksz Hírességek közé.

Már életében legendák születtek róla, az egyik szerint például egy este – még aktív versenyzőként – a feleségével sétált a Gellért-hegyen, amikor huligánok egész bandája támadta meg, akik a sötétben nem vették észre, kivel van dolguk, Papp Laci pedig a szó szoros értelmében szétverte az egész díszes társaságot.

2003-ban azután ő is elindult a minden élők útján, s amellett, hogy már halála évében róla nevezték el a Budapest Sportcsarnokot, 2008-ban szobrot is állítottak a tiszteletére az aréna aulájában. Megérdemelte…

Lajos Mihály

Kárpátalja