Advent és karácsony a szovjet éra utolsó évtizedében

Józan Lajos huszti református lelkipásztorral mindig öröm a beszélgetés, hiszen a sokat tapasztalt, a magyar történelemben, illetve egyháztörténetben jártas tiszteletestől sok érdekességet megtudhat az érdeklődő. Legutóbbi eszmecserénk alkalmával arról beszélgettünk, hogy a szovjet éra utolsó évtizedében, a karácsonyvárás időszakában milyen körülmények között kellett szolgálnia a kárpátaljai református lelkésznek, s hogyan élte azt meg.

,,Immáron 32 éve, hogy Isten kegyelméből a lelkészi szolgálatot elkezdtem, s ez alatt az idő alatt jót és rosszat egyaránt megéltem – kezdi beszélgetésünket Józan tiszteletes. – Papi szolgálatom kezdetén, az 1980-as évek elején a Szovjetunió még erősen tartotta magát, s a KGB árnyékában bizony elég körülményesen kellett egy-egy nagyobb egyházi ünnepre – így a karácsonyra is – készülni. Az idősebb, a sztálini börtönök és lágerek poklát megjárt lelkészek – bennük mindig meg lehetett bízni – természetesen felkészítettek bennünket, fiatalokat a ránk váró megpróbáltatásokra, így tudtuk: fennáll a veszély, hogy az ünnepi időszakban gyakran fog »megtisztelni« bennünket látogatásával a KGB, hogy jelenlétével, az állandó zaklatással és félelemkeltéssel is akadályozza a papi szolgálatot. Hamar nagyon közkedvelt lettem a gyülekezetekben, minden vasárnap tele voltak a templomok, öröm volt látni, hogy sok fiatal is eljött a templomba. Nekem tetszett, de a hatóságnak nem.”

A szovjet állambiztonság történetéből ismert, hogy sohasem bánt kesztyűs kézzel az egyházzal. Különösen igaz ez Kárpátaljára, ahol 1982-ben, a kommunista birodalom utolsó időszakában is igyekezett ellehetetleníteni a református lelkészek munkáját.

,,1982-ben 26 éves fiatal lelkészként egyszerre öt község (Déda, Nagy- és Kisbégány, Gut és Balazsér) református gyülekezeteinek szolgálatára rendeltettem – folytatja a tiszteletes. – Hogy az öt községet rendszeresen látogatni tudjam, szerettem volna Nagybégányban, mint ,,csomópontban” ottlakó lelkészként elhelyezkedni, ám ez nem ment könnyen. Ehhez ugyanis hivatalosan be kellett jelentkeznem ott, ám ezt az illetékes hatóság – »felsőbb sugallatra« – állandóan húzta-halasztotta, kihasználva azt a tényt, hogy egyik járásból (Salánkról, Nagyszőlősi járás) a másik járásba kellett áttelepülnöm, ráadásul hogy Nagybégány határ menti település volt. A Nagyszőlősi járásból addig nem akartak hivatalosan elbocsátani, amíg a Beregszászi járás ugyancsak hivatalosan be nem fogad. A beregszászi hivatalban viszont azt mondták, addig nem fogadnak be, míg a másik járásból nem hozom a kijelentkező papírokat. A helyzet végül hónapok múlva csűrve-csavarva oldódott meg. Ismertem ezt a szituációt másként is: az elődöm, Kovács Zoltán bácsi repatriálódása során, amikor már az útlevele is készen volt –, de még ekkor sem vehette át, mert a főnöknek ,,kifogyott” a tintája a töltőtollából – nem tudták aláírni. Tíz perc múlva Zoltán bácsi egy teljes üveg tintát vitt az útlevélosztály főnökének.

1982. november 10-én meghalt Leonyid Iljics Brezsnyev, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, s a temetési szertartásra Moszkvába sereglettek a szocialista tömb országainak vezetői, köztük Csap érintésével Kádár János, az MSZMP főtitkára is. Beregszászból Veress Gábornak, a beregszászi járási pártbizottság első titkárának vezetésével rangos küldöttség utazott Csapra, hogy a szovjet pártfőtitkár temetésére igyekvő Kádár Jánossal ott találkozzanak. A delegáció Nagybégány érintésével tartott célja felé, ám a gépkocsijaikat egy temetési menet rövid időre feltartóztatta. Noha más felekezethez tartozó temetésről volt szó, református lelkészként mégis engem hívattak be a járási vallásügyi hivatalba, ahol nyomban záporoztatták felém a vádakat: »még csak egy pár hónapja van Bégányban, máris mennyi panasz van Ön ellen.« S »egy temetési menettel feltartóztattuk a párttitkár elvtárs gépkocsiját, aki így nem tudott tervszerűen haladni Csap felé. A temetési menet éneklése megzavarta Veress Gábor párttitkár elvtárs utazását«. A néhai Forgon Pál püspök úr segítségével később bebizonyosodott, hogy a vádak alaptalanok voltak. Mégis a végén azt mondta egy Pap nevű vallásügyis: »Ha rosszul fog viselkedni, az orrára koppintunk!« Én megkérdeztem: »Véletlenül nem rokona Pap Lászlónak?« A másik két vád is alaptalan volt: hogy a bégányi bírót meg akarom veretni egy presbiterrel. Ugyanis az történt, hogy az egyik derék presbiterem a maga egyszerű falusi magatartásával megkérdezte a bírót: »Miért zaklatjátok a papunkat? Nem tudjátok, hogy mi szeretjük a lelkészünket és kiállunk érette?« Volt olyan vád is, hogy állami ünnepeken nem akarom kitenni a vörös lobogót. Ugyanis megkérdeztem az iskola igazgatóját, aki – mint hajdan a kisdobos bíró – járta az utcákat a házak feldíszítése végett: tessék mondani, egy magyar református lelkésznek, aki nem is saját házában lakik, miért kell kitennie a vörös lobogót?” Na, ennyi kellett csak, egy óra múlva telefonon feljelentett, hogy a református lelkész a szovjet alkotmány ünnepe tiszteletére nem akarja kitenni a zászlót. Olyat is mondott, hogy annak, amit november 7-re kitűztem, nem fölfelé, hanem vízszintesen állott a rúdja, hogy teljesen ki van fakulva, a szél összehasgatta. Pár óra múlva hívtak a községházára, ahol kaptam egy új zászlót. A következő év elején meg amiatt hívattak be a községházára, hogy a múlt évre vonatkozólag tartozásom van: elvittem egy zászlót és nem fizettem ki.”

Ilyen ,,mellékesemények” történtek a tiszteletessel az első szolgálati év karácsonya előtt és után. A bonyodalmak közben folytatódtak. Nagybégányban felkereste őt a KGB munkatársa, majd karácsony hetében Beregszászba hivatták egy „találkozóra”. ,,Hamar észrevettem, hogy be akarnak szervezni besúgónak, de erre természetesen nem voltam hajlandó.”

Karácsony szentestéjén elindult a lelkész, hogy mind a négy templomban elvégezze az istentiszteletet. ,,Gut és Déda után érkeztem Nagybégányba, ahol a templomkertben hatalmas tömeg és veszekedés fogadott. Kiderült, hogy a községházán – ami pár méternyire a templomtól, a régi parókia épületében működött – a járási komszomoltitkár a bégányi fiatalok számára »véletlenül« öt órára, a harangszó kezdetére komszomolgyűlést szervezett, s a titkár a megkonduló harangszót az eseményt megzavaró tényként értékelte. A községi bírót küldte ki »rendteremtésre«, de öreg kurátorom – Isten nyugosztalja –, Harsányi Pál a maga józan paraszti bölcsességével a helyzet magaslatán állott, úgy hogy a községházán is »elhallgattak«, a hívek is lecsendesedtek, s így bementünk a templomba a szeretet és béke ünnepét méltatni.

Félni természetesen mindig kellett, hiszen rengeteg volt a besúgó, nem lehetett tudni, hogy az ünnepi tömegben felsőbb parancsra kik és hányan vannak jelen beszervezett emberként. Viszont tudok olyan eseményről is, hogy a lelkész az igemagyarázata miatt élvezte a KGB vendégszeretét. A besúgó nem hívő ember lévén, nem értette, miről beszél a lelkész. Vagy félreértelmezve adta le jelentését. A lényeg az, hogy az így leadott jelentés okán a lelkészt beidézték.”

Józan tiszteletes elmondta, hogy a következő években – egészen a Szovjetunió felbomlásáig – voltak hasonló incidensek. ,,Még azzal is fenyegettek 1985-ben, hogy elküldenek Csernobilba »komangyirovkára.« De több más nehézség is próbára tette hivatásunkat. Nem volt saját gépkocsim, a gyülekezetek gondoskodtak járműről, amivel elszállítottak, üzemanyagkrízis is volt, de hála az Úrnak, soha nem maradt el egyetlen istentisztelet sem, az Úr mindig gondoskodott rólunk. Számos esetben a hétköznapi alkalmakra hideg időben is biciklivel mentem a 15 km-re levő templomba is. Az idősebb lelkészek komoly példaképet jelentettek számunkra, tudtuk, hogy ők sokkal nehezebb körülményeket is elviseltek a sztálini érában, s ez rádöbbentett bennünket arra, hogy ne panaszkodjunk.

Azt sem panaszképpen említem, ami ugyan nem Kárpátalján, hanem Temesváron történt velem 1990 karácsony előtt. A mi egyházkerületünk is kapott meghívót Tőkés László püspök úrtól arra a konferenciára, melyet Temesvár ostromának első évfordulójára szerveztek. Forgon püspök úr, sajnos, nem tudott erre az eseményre elmenni – vízumszerzésre nem volt ideje – így engem kért meg, mondván, ott lakom Visken a román határnál, működik a kishatárforgalom, ír egy kiküldetési levelet, aminek alapján kérjek ki- és beutazási engedélyt. Ezt viski segítséggel el is tudtam intézni, s a máramarosszigeti lelkész megvásárolta a vasúti jegyet oda-vissza, s még költőpénzt is adott. A kétnapos konferencia végén, este a temesvári vasútállomáson egy civil ruhás román se szó, se beszéd, egyszerűen ,,kitessékelt”, s egyenesen a vasúti rendőrszobára taszigált, ahol előbb megmotoztak, kérték az irataimat, utána pedig a táskámban »kotorásztak«. Kezdett egy kicsit hevesebben dobogni a szívem, a biztonságnak okáért a Tőkés püspök úr által dedikált Temesvár ostroma című könyvét meg néhány erdélyi egyházi újságot a táska fenekére rejtettem el. ,,Uram! Ne engedd, hogy megtalálják!” – imádkoztam. Hál’Istennek, odáig nem turkáltak le. Majd intettek, hogy bezárhatom a táskát, s én megkönnyebbültem. A végén a civil a bal vállamra csapott a kezével, s lökött rajtam egyet, intvén, hogy mehetek. Hát ez is belefér az emlékeimbe” – emlékezik Józan Lajos.

Arra kértem a tiszteletes urat, az idők tükrében hasonlítsa össze: mennyivel volt másabb a karácsony méltatása régebben, mint most? ,,Az akkori világ sok tekintetben a mainál szegényebb és nehezebb volt, de meglátásom szerint az emberek vallástudata és hitvilága tisztább volt” – vélekedik a tiszteletes. ,,Akkor az emberek többsége minden nehézség ellenére is meghittebben élte meg a karácsonyt, mint most. Jöttek hozzánk Bégányba a hívek kántálni, s édesanyám is betársult énekelni: »Krisztus Urunknak áldott születésén, Angyali verset mondjunk szent ünnepén…« a harmadik sornál már drága piros orcáján, mint a gyöngyszemek, csillogtak a könnycseppek, meg az enyémen is. Tiltás ide vagy oda, a templomba is jobban eljártak az emberek, pedig még csomagokat sem osztogathattunk. Az emberek jól érezték magukat az Ige közelében, mintegy védelmet éreztek a templom falai mögött. Őszintén kitárták szívüket, s örömmel énekeltek, aki fájdalmakat hordozott, megvigasztalódott. Ma a szabad vallásgyakorlás, az ünnepi fények, az asztali bőség ellenére is sokak számára üresnek tűnik a karácsony. Nagyon elvilágiasodtunk. Jézus születésének ünnepéről lévén szó, kívánom, hogy mindenki lássa meg a karácsony értelmét, nyissa meg szívét az evangélium előtt, s megtisztultan tudjon örülni az ünnep tényének, »mert Isten Szent Fia e földre lejöve, a mi üdvünkre«.”