Berecz András mesét mondott Beregszászban
Berecz András Kossuth-díjas népdalénekes, mesemondó már nem először jött el Kárpátaljára. Különböző időszakokban érkezett hozzánk, de a cél mindig ugyanaz: egy varászlatos mesevilágba repíteni a hallgatót, ahol túl minden gondon-bajon mindenre van megoldás, és van igazságosság, mert a mese végén győz a jó.
A művész úr ez alkalommal a Mathias Corvinus Collegium Beregszászi Központjának meghívására érkezett szeptember 10-én. Az előadáson nemcsak az MCC-s diákok vehettek részt, hanem minden érdeklődő, aki nyitott szívvel fogadta az értéket nyújtó mesét. Jöttek is jópáran. Éppen annyian, hogy a központ nagyterme színig megtelt.
Dobsa Beáta, a MCC beregszászi központjának vezetője röviden köszöntötte az egybegyűlteket, majd átadta a szót Berecz Andrásnak, aki már alig várta, hogy szólhasson. Paradox módon az előadásának bevezetője éppen arról szólt, hogy mennyire fontos elgondolkodnunk azon, hogy miért van az embernek csak egy szája és két füle. Bizony, ez arra utalhat, hogy többet kell figyelni a másikra, és kevesebbet beszélni. Az előadó elmesélte, hogy ezt milyen nehezen tudja betartani: előfordult, hogy már be kellett fejeznie az előadást, miközben ő még az előszónál tartott. Mindezt természetesen humoros és vicces önkritikával adta elő.
Szó esett arról is, hogy milyen egy asszony természete: kíváncsi, hibáját képes rákenni a férjére, jó a megfigyelőképessége. Ezért egy férfi élete sosem unalmas, mindig meglepetésekkel van tele.
Majd viccesen megjegyezte, hogy mennyire segít nekünk a magyar nyelv. Például a csípő szóban már benne van a rendeltetése, jelezve van, hogy hol, melyik testrészét kell megcsípni a másiknak.
A humoros történeteket egy kis időre félretéve, Berecz András egy református éneket adott elő, mely a művész szavai szerint a „helyes orrtartásról szól”, vagyis: ha búsulsz, akkor meg kell emelni az orrod, ha meg túl magasan hordod, akkor lejjebb kell ereszteni. Mosolyogtunk, de éreztük, hogy e szavak mögött mély igazság rejtőzik.
Az előadás közben azt tapasztaltuk, hogy végig nevetünk. Végül megéreztük, hogy a sok kis poénos történet által egy nagy adag bölcsességet kaptunk, mély igazságokat éltünk át. A nevetés ebben a nem könnyű időszakban úgy kellett nekünk, mint a sivatagban egy pohár víz. A bölcsesség pedig, az mindig kell, vidám és szomorú időszakban egyaránt.
A rendezvény egy közös énekléssel zárult. A közönség Berecz András irányításával elénekelte az Erdő, erdő, erdő című népdalt. Emellett egy új versszakát is megtanulhatták:
„Erdő, erdő, erdő, háromszéki kerek erdő
Medve lakik abban, medve lakik tizenkettő
Fekete a barna medve szőre, mint a babám sűrű szemöldöke
Csárdás kisangyalom, gyönyörű híredet hallom”
A művész úr ezekkel a szavakkal búcsúzott el a beregszászi közönségtől:
Ha majd összefutunk valahol, akkor ne azt mondjátok nekem, hogy „Heló” vagy „Csókolom”, hanem hogy „Milyen színű a barna medve szőre?” És én majd rávágom, hogy „Fekete!”, és onnan tudni fogjuk, hogy mi már találkoztunk.
Fehér Rita