Hét grandiózus átverés a történelemből

Bolondot csinálni az emberekből – az egyik legősibb foglalatosság. A csalás olykor világtörténelmi jelentőségű, máskor pénzügyileg jövedelmező, egyes esetekben pedig véletlen, és csak káoszt hozó. Összeállításunkban a világ legnagyobb átverései közül hetet szedtük össze, ne felejtsük el azonban: ezeknél jóval nagyobb volumenű szélhámosságok is megtörténhettek, hiszen az igazi átverés az, amit a csaló magával visz a sírba.

A hadtörténet grandiózus csalása

A második világháború egyik fordulópontja volt, amikor a szövetségesek Észak-Afrika elfoglalása után Szicília inváziójára készültek. A németeket szerették volna megtéveszteni és elhitetni velük, hogy az akcióra valahol máshol kerül sor, azt ugyanis maga Churchill is tudta, hogy afrikai sikereik után mindenki Szicília felől várja a támadást.

A brit titkosszolgálatnál dolgozó Ewen Montagu haditengerészeti tiszt egy zseniális tervet eszelt ki. Londonban felöltöztettek egy – kilétét tekintve máig rejtélyes – elhunytat a légierők őrnagyi egyenruhájába, zsebeit egy – a brit hadseregben igen gyakori – William Martin nevű brit őrnagy hamis dokumentumaival tömködték tele, illetve olyan, Eisenhowernek címzett iratokkal látták el, amelyek azt valószínűsítették, hogy a szövetséges invázióra nem Szicíliában, hanem 800 kilométerrel keletebbre, a görög szigeteknél, illetve Szardíniánál fog sor kerülni.

Ezt követően egy tengeralattjárón 1943 áprilisában Spanyolország déli vizeihez vitték a testet, és bedobták a tengerbe. Arra számítottak, hogy a spanyol hatóságok át fogják adni a németeknek. A „Vagdalthús hadműveletre” keresztelt trükk meglepő módon bevált, és bár állítólag néhány náci vezető sejtette, hogy ez csupán elterelő hadművelet lehet, a németek átcsoportosították erőiket, és ez megkönnyítette az 1943. július 10-én induló szicíliai invázió sikerét.

Aki a nácikat és a szakértőket is átverte

Han van Meegeren joggal pályázik a minden idők legnagyobb festményhamisítója címre. A két világháború között tevékenykedő holland rajongott a XVII. századi németalföldi festészetért, és stílusában is ahhoz hasonló műveket készített, amiért a kritikusok idejétmúltnak tekintették a művészt.

Elhatározta, hogy bolondot csinál az őt kritizálókból, és elkezdett hamisítványokat gyártani a holland aranykor egyik nagy mestere, Johannes Vermeer stílusában. A hamisításnak szinte semmi nyoma nem maradt, tökéletesen megtanulta a kor festékkeverési módszereit, és arra is ügyelt, hogy eredeti vászonra fesse a képeit. Első alkotásáról a szakma egyöntetűen azt állította, hogy Vermeer legszebb műve került elő.

Az eredeti terv szerint ekkor le kellett volna lepleznie magát, meglátta azonban a folyamatban rejlő pénzügyi lehetőségeket, és miután 520 ezer guldenért eladta képét egy múzeumnak, kihasználta a második világháború nyújtotta lehetőségeket, amelynek során rengeteg rejtélyes alkotás tűnt fel a piacon.

A világháború után Hitler helyettese, Hermann Göring hagyatékában egy addig ismeretlen Vermeer-képet találtak, és kiderítették, hogy Meegeren adta el neki mintegy másfél millió guldenért. A művészt azonnal letartóztatták árulás vádjával, aki halálbüntetéstől tartva végül bevallotta, hogy ő valójában „csak” egy hamisító. Ezt azonban nem hitték el, tehetségét a perben tanúk előtt kellett bizonyítania.

Aki eladta az Eiffel-tornyot

Az eredeti tervek szerint a felépítése után tíz évvel, 1909-ben lebontották volna a párizsi világkiállításra készült Eiffel-tornyot, ám az még 1925-ben is állt. A fenntartási költségei hatalmas terheket róttak a francia államra. Az első világháború után a francia főváros számos lehetőséget nyújtott egy olyan tehetséges szélhámosnak, mint a Monarchiában született, öt nyelven beszélő, az óceánjárók játékasztalai mellett edződött Victor Lustig, aki továbbgondolta az újságokban olvasott, az Eiffel-toronnyal kapcsolatos híreket.Magát posta- és távközlésügyi miniszterhelyettesnek kiadva egyszerre öt híres ócskavas-kereskedővel hitette el, hogy le fogják bontani a hétezer tonnás vasszerkezetet.

A hazugság tökéletes volt: az átvert kereskedők könnyen elhitték, hogy a hatóságok nem akarják nagydobra verni, sőt titokban akarják végrehajtani a főváros legfőbb és a párizsiak által megkedvelt látványosságának elpusztítását. Mi több, még hálásak is voltak a „tisztviselőnek”, hogy megosztja velük az államtitkot, és tőlük kér ajánlatokat.

Másnap a csaló választott a befutó ajánlatok közül, és végül nemcsak a torony vételárával nyúlta le a kereskedőt, hanem a közreműködéséért járó csúszópénzzel is − ezt követően pedig azonnal felszállt a Bécsbe tartó vonatra. A csőbe húzott kereskedő szégyellte magát, és az esetet nem hozta nyilvánosságra, így Lustig visszatérhetett Franciaországba, hogy újra „eladja” a tornyot. Második próbálkozása azonban már nem volt sikeres: leleplezték, és menekülnie kellett.

Mások bőrében

Minden idők egyik legszimpatikusabb szélhámosa, Ferdinand Waldo Demara (1921–1982) kilencéves volt, amikor a világválság elvitte a családja összes vagyonát. Ő 16 évesen döntött úgy, hogy otthonról elszökve próbál szerencsét.

Négy évig egy ciszterci kolostorban élt, majd bevonult a hadseregbe, innen azonban hamarosan dezertált. Ezt követően Demara folyamatosan másnak adta ki magát, ám nem csupán egy-egy új nevet, hanem a névvel járó életmódot is felvette. Nem félt a lebukástól, fotografikus memóriája és magas intelligenciája révén pedig bármilyen mesterségre is adta a fejét, hamar beletanult.

Tanított elmegyógyintézetben, a dezertálás miatt megjárta a börtönt, majd néhány hónapos joghallgatás után a kanadai flottába jelentkezett, ahol egy korábban megismert fiatal orvos nevét bemondva hamarosan a koreai háborúba tartó HMCS Cayuga nevű romboló hajóorvosa lett. Habár találatot kapott a hajó, a korábban elolvasott néhány orvosi könyv segítségével sok súlyos sérült életét megmentette.

Hamarosan fény derült kilétére, de nem került a csalásért börtönbe, sőt híressé vált: eladta élettörténetét a Life-nak, és néhány évig a saját nevét használva élt. Később börtönigazgató-helyettes lett a texasi Hunsville börtönben, egyszer azonban az egyik rab kezébe akadt az a bizonyos Life szám, és rögtön felismerte Demarát, aki így kénytelen volt onnan is továbbállni.

Támad a Mars!

„Ez a legborzasztóbb dolog, amit valaha láttam. Várjunk csak, ez a valaki vagy valami mászik! (…) Te jó ég! Valami kibújik az árnyékból, olyan mint egy szürke kígyó” − rémüldözött 1938. október 30-án kilencmillió amerikai füle hallatára Carl Phillips, a New Jersey állambeli Grover’s Mill farmra becsapódott, cilinder alakú tárgyból kimászó űrlényekről tudósító rádiós. Az USA-ban kitört a pánik.

A valóságban természetesen szó sem volt a Földet megtámadó marslakókról. A rádióhallgatók H. G. Wells Világok harca című sci-fijének Orson Welles, a 23 éves színházi csodagyerek által amerikai környezetbe átültetett verzióját hallhatták. Bár a hangjáték adásba kerülését megelőzően Welles bejelentette, hogy a következő műsorszám csak fikció, legtöbben csak később kapcsolódtak be a közvetítésbe, és akkor már Welles és társai rendkívül élethű, idegőrlő csendeket és velőtrázó sikolyokat alkalmazó műsorát hallhatták.
Körülbelül másfél millió amerikai hitte valóságnak az elhangzottakat.

A mozik megszakították műsoraikat, tízezrek kezdtek el menekülni a városokból, sokan pedig a különböző rádióállomásokat, újságok szerkesztőségeit és a rendőrséget hívogatták a földönkívüliek elleni hatékony védekezési módszer felől érdeklődve. Volt, aki a garázsajtón át hajtott el kocsijával, egy férfi pedig szétlőtte a Grover’s Mill-i víztornyot, mivel úgy gondolta, ott landoltak az űrlények. Pennsylvania kormányzója felajánlotta New Jersey állam kormányzójának, hogy csapatokat küld a kisegítésére.

Óriások léteztek

1869 októberében egy New York állambeli farmon a kutat ásó földmunkások egy 1300 kilós, több mint három méteres kőalakra bukkantak. William Newell cardiffi farmer igyekezett maximálisan kiaknázni a nem mindennapi felfedezést, és unokatestvérével, George Hull-lal rögvest sátrat emeltetett a „sírhely” fölé, ahová kizárólag féldolláros belépődíj ellenében lehetett betérni. Bár a Yale Egyetem régészei már a kezdetektől hamisítványnak kiáltották ki az őskori óriás megkövesedett maradványának tartott leletet, a kíváncsi turisták áradata nem hagyott alább.

A két rokon két hónappal később – miután bevételeik a százezer dollárt is meghaladták – jó pénzért eladta az „ősi leletet” egy bankárnak. A jó üzleti lehetőség láttán egy idő múlva már féltucatnyi megkövült óriás közül választhatott a nagyérdemű. A zűrzavar láttán Hull végül úgy döntött, véget vet a három hónapos komédiának, és 1869. december 4-én bevallotta a sajtónak a régészet eddigi legnagyobb átverését.

Elárulta, hogy egy metodista lelkésszel folytatott teológiai vita után fogalmazódott meg benne a busás haszonnal kecsegtető vállalkozás ötlete, ugyanis vitapartnere szó szerint értelmezte a Bibliát, amely régi korok óriásairól írt. Elhatározta, tükröt tart az egyháznak, és felfedezi a maga óriását: egy öttonnás gipsztömbből kifaragtatta a hatalmas alakot, és kénsav használatával elérte, hogy az égimeszelő valódinak tűnjön. Ezt követően a szélhámos elásta unokatestvére cardiffi farmján, majd egy év múlva földmunkásokat küldött a helyszínre.

A kőkori törzs

1971-ben a Fülöp-szigetek kisebbségügyi minisztere, ifj. Manuel Elizalde egy igen meglepő hírrel szolgált a világsajtónak: az országhoz tartozó Mindanao szigetén rábukkantak egy olyan, 24 főből álló törzsre, amely érintetlenül őrizte meg elszigeteltségét a dzsungelben, még mindig kőkorszaki módon él: nem ismeri az erőszakot és a házasság fogalmát, és kezdetleges kőeszközöket használ. Mindez hatalmas szenzációnak számított, a National Geographics folyóirat tudósítása mellett egy dokumentumfilm is készült a taszadájként említett törzsről. A miniszter azonban az antropológusokat távol tartotta a törzstől, tagjait pedig, háborítatlanságukat biztosítandó egy 47 ezer holdas rezervátumba zárta.

1972-ben Ferdinand Marcos elnök hadiállapotot vezetett be a Fülöp-szigeteken, ezt követően a törzzsel megszűnt minden kapcsolat. A rend csak 1986-ra állt helyre az országban, és ekkor egy svájci kutatócsoport a taszadájok nyomába eredt. A helyszínen házakban lakó, farmernadrágban és pólóban mászkáló, meglepett törzstagokat talált, akikről kiderült, hogy egykoron Elizalde toborozta a helyiekből, azt mondva nekik, ha őskorinak mutatják magukat, pénzt, cigarettát és ruhákat kaphatnak.

De vajon miért tette ezt Elizalde? A pénzért. Az így megszerzett 47 ezer hold összes ásványkincséből származó jövedelem az ő pénztárcáját gazdagította, csakúgy, mint a taszadájok megvédelmezését célul kitűző alapítvány egymillió dollárja.

Forrás: mult-kor.hu