Feltárták a belugák néhány titkát

Az Alaszka északi partjai mentén élő belugák vagy fehér delfinek egy új kutatás szerint jeges tőkehalakra vadásznak, és akár nagyobb mélységbe is lemerészkednek zsákmányukért.

Két különálló populációjuk tölti a teleket a Bering-tengeren, majd északi irányba indul, ahogy a tengeri jég olvadásnak indul, és utat nyit a Beaufort- és Csukcs-tengerbe. Ott tőkehallal táplálkoznak, gyakran 200-300 méteres – néha bő 900 méteres – mélységbe is lemerülnek a zsákmány után az új adatok szerint.

A Marine Ecology Progress Series folyóirat decemberi számában megjelent vizsgálat szerzői szerint a sarkvidék folytatólagos változásával, illetve az újabb hajózási útvonalak feltérképezésével fontos megismerni a belugák alapvető magatartását. Az eredmények 30 egyedtől begyűjtött, 15 évnyi merülési információn alapulnak, ennek alapján készítették el a belugák vándorlásának és táplálkozási mintázatának átfogó elemzését.

A belugák apró, fogas cetek, szürkén látják meg a napvilágot, korosodásuk során válik bőrük fehérré. Testük izmos, homlokukat egyedi, gumós képződmények díszítik, zsírrétegük akár 12 centiméter vastag is lehet.

Lazaccal, rákkal, garnélával, tintahallal, kagylókkal, és kisebb termetű, rajokba tömörülő halakkal, úgymint heringgel, tőkehallal, csuklyás hallal és viaszlazaccal táplálkoznak. Rájuk alkalmanként az alaszkai őslakosok vadásznak megélhetés céljából.

Alaszkában öt populációjuk él, kettő a Bering-tengeren telel, majd a tengeri jég olvadásával a Bering-szoroson át jut el a Csukcs- és Beaufort-tengerbe.

1993-tól kezdődően a kutatók alaszkai és kanadai őslakosokkal együtt kezdték meg a belugák nyomkövetőkkel ellátását. Az emlősök kora nyáron gyakran megközelítik a partokat, ezáltal lehetővé válik befogásuk, és felcímkézésük. A nyomkövetők akkor aktiválódnak, amikor a delfinek feljönnek levegőt venni, a hely- és merülési mélységet érintő adatokat elküldik egy műholdnak, amely továbbítja a kutatóknak. Mivel ez a technológia is hatalmasat lépett előre az évek folyamán, egyetlen nyomkövető akár 18 hónapon át is az állaton maradhat és működhet.

A vizsgálathoz a szakemberek szemügyre vették a két belugapopuláció alaptáplálékát kiadó jeges tőkehal megoszlását is, majd az adatokat összevetették az emlősök dokumentált merüléseinek helyszínével és mélységével. Kiderült, a delfinek leggyakrabban ama mélyekbe merülnek, ahol a tőkehalak általában összegyűlnek – körülbelül 200-300 méteren -, ami megerősíti, hogy eme halfaj fontos táplálékforrásuk, illetve, hogy a belugák olyan mélységekbe merülnek, amelynél maximalizálni tudják találkozásukat zsákmányfajukkal.

Az adatok a szó legszorosabb értelmében bizonyítékot nyújtottak eme utóbbira, mivel az egész térképen dokumentálták a merülési viselkedést. A Bering- és Csukcs-tengeren mindkét belugapopuláció rendszeresen lemerült a tengerfenékre, hogy fenéklakó élőlényeket zsákmányoljon, azokon a területeken pedig, amelyeknél a tengerfenék meredeken zuhan, a közepes mélységet célozták meg. A szerzők szerint valószínűleg a táplálkozási lehetőségeket keresték attól függően, a zsákmány az óceáni jellegzetességek tekintetében hol gyülemlett fel nagyobb számban.

A vizsgálat segíthet megvilágítani éves vándorlásuk aspektusait, amely több ezer kilométert is felölelhet egy igen gyorsan változó régióban.