Először dokumentálták egy szupernóva kitörésének valódi alakját
A csillagászoknak most először sikerült rögzíteniük egy szupernóva-robbanás alakját közvetlenül a kitörés után, mindössze egy nappal azután, hogy a csillag összeomlott. A megfigyelés új részleteket árul el arról, hogyan halnak meg a nagy tömegű csillagok, és több eddigi elméletet is megcáfol – írja a hirado.hu a Live Science cikke nyomán.
2024. április 10-én az ATLAS (aszteroida-felderítő rendszer) észlelte egy hatalmas csillag robbanásának első fényét, amelynek tömege nagyjából 12–15-szöröse a Nap tömegének. Mindössze 26 órával később a csillagászok Chilében a Nagyon Nagy Távcsövet (Very Large Telescope) a szupernóvára irányították, mivel ez a korai és rövid időablak ritka lehetőséget adott arra, hogy megfigyeljék egy csillag halálának kezdeti fázisát.
A lenyűgöző kép a VLT adatai alapján mutatja be a szupernóva-robbanást, vagyis egy hatalmas csillag életének utolsó, óriási erejű robbanását. A gyors megfigyeléseknek köszönhetően a csillagászoknak sikerült rögzíteniük a robbanás alakját annak legkorábbi pillanataiban – egy olyan fázist, amelyet egy nappal később már nem lehetett volna megfigyelni.
A SN 2024ggi néven ismert szupernóva kitörése a NGC 3621 jelű galaxisban történt, amely mintegy 22 millió fényévre található a Hydra csillagképben.
A nagy tömegű csillagok közel tökéletes gömbalakját az tartja fenn, hogy saját gravitációjuk befelé ható ereje és a magjukban zajló nukleáris fúzió által termelt sugárzás kifelé ható nyomása éppen egyensúlyban áll. Amikor ez az egyensúly felborul, a csillag meghal – a gravitáció legyőzi a magot tartó nyomást, és az saját súlya alatt összeomlik.
Az összeomlás a külső rétegeket is befelé rántja, majd ezek visszacsapódva hatalmas lökéshullámot hoznak létre, amely széttépi a csillagot. Amint a lökéshullám áttör a csillag felszínén, rengeteg energia szabadul fel, és a szupernóva fényessége drámaian megnő. Ám hogy pontosan hogyan keletkezik ez a lökéshullám, és miként halad kifelé, az a csillagászok egyik legrégebbi, legvitatottabb kérdése.
A robbanást követően létezik egy rövid időablak, mielőtt az anyag kölcsönhatásba lépne a környezetével – ekkor lehet elcsípni a robbanás kezdeti „kitörési” formáját. Spektropolarimetria segítségével – amely a fényt hullámhosszak szerint bontja és megmutatja a fényrezgések irányát – a VLT kutatóinak most sikerült ezt a formát először megörökíteniük.
Az egyetlen ilyen mérésre alkalmas berendezés a déli féltekén (a VLT FORS2 műszere) azt mutatta, hogy
a robbanás első fénye nem minden irányba egyformán sugárzott.
A kezdeti lökéshullám egy tengely mentén megnyúlt volt, vagyis a robbanás nem volt tökéletesen gömbszerű. Ahogy a robbanás tovább tágult, a fény felfedte, hogyan lép kölcsönhatásba a csillagot körülvevő gázzal.
Körülbelül a 10. napon láthatóvá vált a csillag hidrogénben gazdag külső rétege, és ezek a rétegek ugyanazon a tengelyen helyezkedtek el, mint az első napi lökéshullám.
Ez azt jelenti, hogy a magrobbanás kezdettől fogva stabil, irányított alakú volt, ami arra utal, hogy egy alapvető mechanizmus biztosítja az állandó orientációt.
Forrás: hirado.hu