Térképrajzolók

Szerző: | 2019.11.07., 09:35 | Tudomány

Különösen érdekes eseménysora a történelemnek egy-egy régió létrejöttének folyamata. Kárpátalja létrejöttét rögzítő első dokumentum a saint-germain-en-lay-i békeszerződés volt. Ebből kiderül, hogy a Csehszlovákián belül létrehozandó autonóm terület a volt északkelet-magyarországi ruszin lakosok területén alapul.

A békeszerződésben még csak néven sem nevezték az új közigazgatási egységet, nemes egyszerűséggel „a Kárpátoktól délre élő rutének” területeként utalnak rá. A területet egyébként 1919-ben – a különféle hivatalos dokumentumokban – teljes költői összevisszaságban nevezték ilyen-olyan neveken. Míg ruszinul és csehül előbb Карпатська Русь, Karpatská Rus, majd Подкарпатська Русь és Podkarpatská Rus formákat használták az iratokban, addig magyar nyelvű dokumentumokban az olvasó találkozhatott a Karpatorussia, Karpato-Russia, Kárpáto Russia, Podkarpato-Russia és a Podkarpatszka Rusz sőt még a Ruszka Krajna változatokkal is. A Kárpátok gerince, a Tisza folyása és a vasút határolta tér megtelt emberek életét befolyásoló történésekkel, rengeteg legendával, és az ott élők részéről valamiféle kötődés is kialakult a terület irányába, s identitásuk részévé vált. Nem véletlen, hogy több kutatás is igazolta már, hogy a kárpátaljai magyar közösség lokális, kárpátaljai identitása erőteljesebb, mint az országhoz kötődő identitás. Ezen csodálkozni nem igazán lehet, lévén az elmúlt száz évben az volt a tendencia, hogy az országok vagy így vagy úgy, de elmúltak, Kárpátalja csekély módosulásokkal, de maradt. Voltak-e előképei a százéves Kárpátaljának? Miért pont olyan határok között jött létre amilyenek között létrejött? Milyen alternatívák jöttek szóba a békekonferencián az első világháború után a régió sorsát illetően?

Bár a ruszinok a Magyar Királyság különböző vármegyéiben éltek, lakóterületük a Keleti-Kárpátok vidékén kompakt volt, így nem véletlen, hogy a ruszinok térségének „tömbösítése” már a Habsburg Birodalomban is felmerült. 1849–1850 fordulóján Adolf Dobránszky, az Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyéket tömörítő Ungvári Polgári Kerület referenseként tervezte egy ruszin autonómia létrehozását, sőt, a ruszinok lakta területek Galíciához való csatolását is kérte. Ezek a tervek végül nem nyerték el Bécs támogatását, a polgári kerületet is felszámolták. A Magyar Királyság ruszinok lakta területe iránt a Kárpátoktól keletre is élénken érdeklődtek a 19. század folyamán a Habsurg fennhatóság alatt lévő Galíciában úgy, akárcsak az Orosz Birodalomban. Mihail Drahomanov és Ivan Franko is írt róluk, Volodimir Vernadszkij, a 1918-ban létrejött Ukrán Tudományos Akadémia első elnöke pedig több munkát is szentelt a ruszinok «Угорська русь» (Uhorszka Rusz, Magyar Rusz) névvel illetett lakóterületének a 19. század végén. Ezek főként tudományos, esetleg társadalmi-politikai tartalmú fejtegetések voltak. Az Orosz Birodalomban az oroszul «Угорськая Русь»-nak (Uhorszkaja Rusz) nevezett terület iránt nem csupán tudományos, de stratégiai jellegű érdeklődés is mutatkozott. Az első világháború kezdeti orosz hadisikerei közepette 1915 januárjában az egyik cári diplomata feljegyzésében arról írt, hogy az új orosz–osztrák-magyar határnak úgy kell majd húzódnia, hogy Galícia és Bukovina mellett «Угорськая Русь» (Uhorszkaja Rusz) is az Orosz Birodalom fennhatósága alá kerüljön. Azt is hozzátette, hogy ezzel az „orosz nép utolsó része is felszabadulna az idegen igából.” Az idézett külügyi főtitkártól azt is megtudjuk, mit ért pontosan „Угорськая Русь” (Uhorszkaja Rusz) alatt, ugyanis írásában felsorolta Abaúj, Sáros, Gömör, Szepes, Zemplén, Ung, Ugocsa, Bereg, Máramaros, sőt Szatmár és Szabolcs vármegyéket is, melyek területét teljesen vagy részben szívesen látta volna birodalmában.

A galíciai ukrán politikum – az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásával megjelenő államalkotó törekvései során – szintén megfogalmazta igényét a Kárpátok déli lejtőin élő ruszinok területére. Az 1918. november 13-án kiadott, a Nyugat-Ukrán Népköztársaság függetlenségét kihirdető ideiglenes alaptörvény leírta az államalakulat kívánt határait, és ebben megnevezték a következő, ahogyan fogalmaztak „volt” magyar vármegyéket: Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Ugocsa, Bereg, Máramaros.

Magyarország 1918 végén, a háborús összeomlás kellős közepén kísérelte meg egy közigazgatási egységbe szervezni ruszinjait a Ruszka Krajna nevű autonóm terület felállításával. Ez Ung, Ugocsa, Bereg és Máramaros megyék ruszin etnikumú területeit fogta volna egybe, déli határa nagyjából az Ungvár–Munkács–Nagyszőlős–Máramarossziget vonalon húzódott volna. A gömöri, sárosi, zempléni, abaúji ruszinokra a ruszin autonómia kísérlet nem vonatkozott, lévén ezekben a vármegyékben jelentős volt a szlovák lakosság létszáma is, akikre vonatkozóan egyéb tervekkel rendelkezett a Népköztársaság kormánya.

A háborús összeomlás során a ruszinok között megjelentek olyan személyek, akik a területükre vonatkozó különböző elképzelések valamelyikét igyekeztek helyi szinten népszerűsíteni és sikerre vinni, sőt, a hegyvidék hovatartozása ügyében az amerikai ruszinok is élénk tevékenységet fejtettek ki. A térség jövője azonban, mint ismert, Párizsban dőlt el, s ott rajzolták meg először azokat a határokat, melyek között a Kárpátoktól délre élő ruszinok nagyobb részének huzamosabb ideig egységes régiója jött létre.

A párizsi békekonferenicán a csehszlovák békedelegáció vezetője, Edvard Beneš 1919. február első napjaiban tárta a csehszlovák követeléseket a konferencia Legfelsőbb Tanácsa elé. Ekkorra Csehszlovákia leendő területeinek jelentős részét már fennhatósága alá vonta a csehszlovák hadsereg. Februárban kezdett el foglalkozni a békekonferencia cseh-szlovák ügyek bizottsága a ruszinok lakta hegyvidék kérdésével. A bizottság igazán színes összetételű volt. Tagjai között volt kalandos életű olasz márki, amerikai történész, angol főúr, a világháborúban edzett francia tábornok, vagy éppen egy volt ausztrál miniszterelnök. A bizottság jegyzőkönyvei arról árulkodnak, hogy a ruszinok területének jövőjével kapcsolatosan több elképzelés is felmerült. Az első az volt, hogy az akkor épp az egyik oldalról a szovjetek, a másik oldalról a lengyelek által szorongatott, bontakozó ukrán államhoz csatolják a ruszinokat. A második felvetés az volt, hogy maradhassanak Magyarország kötelékében. A harmadik a Csehszlovákián belüli ruszin autonómia terve volt. A negyedik szerint a terület egy részét Csehszlovákiához, Máramaros vármegyét pedig Romániához csatolták volna. Felmerült továbbá az is, hogy a Kárpátok déli lejtőin élőket Lengyelország gondjaira bízzák. Az első kettőt a bizottság hamar elvetette. Az ukrán állam létrehozásának kérdése nehéz ügy volt, hisz a függetlenségüket kívánó ukránok olyan területeket igényeltek, melyeket az újonnan létrejövő Lengyelország is követelt, így Párizsban egyáltalán a galíciai ukrán fennhatóság támogatása is erősen kérdéses volt. Azt, hogy Magyarországnál hagyják a ruszinok területét, az olasz küldöttön kívül mindenki elvetette, mégpedig azzal az indokkal, hogy ilyen esetben nem jöhetett volna létre a Csehszlovákia és Románia közötti vasúti összeköttetés, mely a bizottság döntéshozatalának egyik nagyon fontos szempontja volt. A Csehszlovákiával való egyesülést az amerikai delegátusok javasolták elsőként. Amerikai javaslat volt az is, hogy Csehszlovákiát kötelezzék a ruszin autonómia biztosítására, illetve javasolták, hogy győződjenek meg arról, a ruszinok is szívesen fogadják-e ezt a forgatókönyvet. A brit küldött üdvözölte a javaslatot, azzal az indoklással, hogy ezzel megakadályozhatják, hogy Magyarország Románia és Csehszlovákia közé ékelődjék. A francia küldött pedig biztosította kollégáit, hogy a „ruszin lakosság bizonyos felvilágosult elemei is kijelentették, hogy szívesen egyesülnének a csehszlovákokkal”. Erről a megoldásról még megjegyezte: „Ez nem tökéletes, de ez a legcélszerűbb.” A ruszin területek akár egy kis részének is Romániához való csatolását az amerikai, a brit és a francia küldöttek is ellenezték, még akkor is, ha ezzel nemcsak a csehszlovák-román, de a román-lengyel összeköttetés is létrejöhetett volna a Kárpátok hágóin keresztül. Legtöbbet hangoztatott ellenérvük az volt, hogy nem lenne szerencsés a görögkatolikus ruszinok és a görögkeleti románok egy államban való egyesítése. A Lengyelországgal való egyesülés csupán említésszerűen merült fel, s gyakorlatilag vita tárgyát sem képezte. Az elvi döntés a ruszinok sorsáról így már februárban megszületett a békekonferencián. A cseh-szlovák ügyek bizottságában csak az olasz küldött fejezte ki elégedetlenségét a tervvel kapcsolatban, mindazonáltal megjegyezte: „ez a megoldás rossz megoldás; ám – mindent összevéve – egy ellenséges állam [értsd: Magyarország] számára kedvezőtlen”.

Az olvasó figyelmét nyilván nem kerüli el, hogy mind ez idáig a ruszinok területéről volt szó, míg tény, hogy az első Csehszlovák Köztársaság kötelékében létrehozott Podkarpatszka Rusz alföldi részén többségében magyarok éltek. 1919 márciusától 1919 júniusáig döntés született a véglegesnek szánt csehszlovák–magyar határról, amit persze majd a határmegállapító bizottságok hosszas helyszíni munkája követett. Párizsban viszont eldőltek a legfontosabb elvek. A fentebb leírtakból is világos, hogy Kárpátalja déli határának kialakításában a legfontosabb tényező a magyar etnikai területen húzódó vasút volt, mely a Csehszlovákia és Románia közötti kapcsolatot biztosíthatta. Ennek megfelelően döntöttek, városok, falvak, közösségek hovatartozásáról. Az amerikai fél hangoztatta kétségeit azzal kapcsolatban, hogy jelentős számú, tömbben élő magyar kisebbség kerüljön csehszlovák fennhatóság alá, megjegyezve, hogy ez a későbbiekben az irredentizmus veszélyét jelentheti. A bizottság azonban, az etnikai elv figyelembevételével szemben, a már ismertetett gazdasági és stratégiai érvek mellett egy másikat is megnevezett: az ellenség gyengítésének szükségességet. A következmények ismertek.

Dr. Szakál Imre,
történész, tanár, tudományos munkatárs
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola

 

Az írás a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi Kutatóközpontja által indított „A százéves Kárpátalja” című cikksorozat első része.

Pin It on Pinterest

Share This