Úrvacsorával kezdődött 55 esztendeje a holdra szállás

„Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek” – ma 55 éve, 1969. július 20-án hangzott el a legendás mondat Neil Armstrongtól, aki az amerikai Apollo-program keretében Edwin „Buzz” Aldrinnal együtt elsőként lépett a Holdra.

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. Ámen” – pontosan 55 évvel ezelőtt ezzel a bibliai idézettel (János 15:5-8) tartotta meg az emberiség első, s mindeddig utolsó, a Holdon tartott úrvacsoráját Edwin „Buzz” Aldrin. Ekkor még nem nyílt ki a Hold felszínére a történelem folyamán elsőként leszállt, embereket szállító holdkomp, az Eagle (Sas) kapuja, s bár a holdra szállást mintegy 650 millióan nézték (ez volt minden idők legnézettebb televíziós közvetítése), az úrvacsora megtartása alatt Aldrin kikapcsolta a rádiós mikrofont.

Jó oka volt erre: a NASA ekkor még perben állt egy ateista aktivistával, aki azért pereskedett, mert a Holdat megközelítő űrhajó, az Apollo–8 utasai a Teremtés könyvéből idéztek az éppen karácsonyra eső misszió tévéközvetítésének perceiben.

Mivel Neil Armstrong parancsnok nem vett részt az úrvacsorán, Aldrin egymaga végezte el a szertartást presbiteriánus gyülekezetének lekésze által neki átadott kellékekkel.

„Kiöntöttem a bort abba a kehelybe, amelyet az egyházunk adott nekem” – emlékezett vissza az 1970-ben kiadott Guideposts magazin cikkében. „A Hold egyhatod gravitációjában a bor lassan és kecsesen felkanyarodott a csésze oldalán.”

Nem tűnt szükségtelennek a fohászkodás, hiszen az első holdra szállást számos igen kockázatos lépés, természetes emberi tévedések, mulasztások és a gyakran rögtönzést kívánó, kiszámíthatatlan meglepetések sorozata kísérte.

Tengernyi nyugtalan nyugalom

Ekkor már elhangzott Armstrong híres bejelentkezése: „Houston, itt a nyugalombázis. A Sas leszállt” – ami azt jelentette, hogy az Apollo–11-ről aznap levált holdkomp sikeresen landolt a Föld útitársának felszínén, a Hold innenső oldalának egyik lávasíkságán.

A Nyugalom tengere (Mare Tranquillitatison), annak is a Moltke- és a Sabine-kráterek között fekvő része a legkevésbé sem bizonyult nyugodt helyszínnek az űrhajósok és az eseményeket feszült figyelemmel kísérő houstoni Johnson Űrközpont számára.

Az Eagle – amelynek az űrhajósok még a földi gyakorlások során a Jégkása, illetve a Szalmakazal nevet adták – a leszállás előtt alig több mint egy perccel válságos helyzetbe került: a holdfelszínt a tervezett landolás helyszínén hatalmas sziklák és kráterek borították, biztos felborulással fenyegetve a holdkompot. Armstrong kézi vezérléssel, az utolsó másodpercekben – Aldrin navigálásával – igyekezett megfelelő leszállóhelyet találni.

A landoláskor Aldrin elfelejtette kikapcsolni a hajtóművet, ami az űrjármű felrobbanását kockáztatta. A leszállás pillanatában már csak 20 másodpernyi repülésre elegendő üzemanyag volt a tartályban. Mindeközben az Apollo–11 háromtagú legénységének parancsnokiegység-pilótája, Michael Collins az űrhajóban maradt, és 110 kilométeres magasságban keringett a bolygó körül; mivel a holdkomp a tervezett landolási ponttól kilométerekre szállt le, sok fejfájást okozott neki, hogy a Nyugalom tengere fölött elszállva „kerítse elő” az Eagle-t, ahogy azt a NASA kérte tőle.

Mint a púder

Először a parancsnok kezdte el a kiszállást. Ehhez Armstrongnak térdre kellett ereszkednie és hátrálva kellett kimásznia a kabinból. A hátizsák többször is elakadt a művelet során, Aldrinnak kellett segítenie. Armstrong ekkor kijutott az úgynevezett tornácra – a kabinajtónál elhelyezett kis platformra, amely a létra tetején volt –, ahol felegyenesedhetett. Itt egy bowdent meghúzva lenyitotta a holdkomp oldalán elhelyezett csomagtartóját, amelyre a tévékamerát is ráerősítették. Ez az aktus egyben aktiválta a kamerát is, ettől a perctől kezdve – a Deep Space Network ausztráliai óriás parabolaantennáján keresztül – megindulhatott a tévéadás is.

Armstrong – immár a nagyjából egymilliárdnyi tévénéző szeme láttára – óvatosan lemászott a létrán, majd az utolsó fokról leugrott a leszállótalp tányérjába. Ekkor jelezte, hogy a talp nem csúszott össze, ahogy a mérnökök várták, hanem derékmagasságban tartotta az utolsó létrafokot. Ezt bizonytalannak ítélte meg, ezért mielőtt folytatta volna a holdsétát, inkább visszaugrott az alsó fokra, hogy vissza tud-e jutni. Amikor sikerrel bizonyosodott meg a visszajutásról, ismét leugrott a tányérba, és a holdpor tanulmányozásába kezdett, cipője orrával turkálva a porban.

„A létra alján vagyok. A holdkomp lábai talán egy-két hüvelyknyire mélyedtek a porba, bár a talaj nagyon, nagyon finom szemcséjű, majdnem olyan, mint a púder” – számolt be Armstrong.

A parancsnok lelépett a Hold felszínére. 1969. július 21. 2:56 (UTC) volt ekkor, és elhangzott Armstrong híressé vált mondata:

„Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.”

Varázslatos sivárság

Armstrong legelső dolga a felszínen a holdkomp körbejárása volt, hogy megbizonyosodjon az űrhajó sérülésmentességéről, valamint arról, hogy stabilan áll-e a felszínen. Ezután a parancsnoknak biztonsági mintát kellett vennie. Ez azt a célt szolgálta, hogy ha bármilyen váratlan okból a tervezettnél előbb kellett volna visszaszállni a holdkompba, akkor is haza tudjanak vinni némi kőzetmintát az űrhajósok a Holdról.

Hozzávetőleg húsz perc múltán Aldrin is engedélyt kapott a kiszállásra. Armstrong lelkesen fogadta, a lemászásról remek fotósorozatot készített, majd véleményt várt társától. Aldrin egy rövid, de Armstrongéhoz hasonlóan híressé lett mondattal foglalta össze érzéseit:

„Varázslatos sivárság!”

A második űrhajós felszínre lépésével kiteljesedett a munka. Előzőleg Armstrong már levette a kamerát és a holdkomptól 12 méterre egy háromlábú állványra állította. Aldrin a mozgással ismerkedett elsőként, a kamera és a holdkomp között kellett járnia, majd futnia, mivel a műveleti terv őrá rótta a mozgás tanulmányozását feladatul. A két űrhajós együttes erőfeszítése kellett a zászlórúd letűzéséhez is a kemény felszín alatti kőzetréteg miatt. A zászlót 12 méterre a holdkomptól helyezték el, az akkor már felállított napszélmérő fólia és a tévékamera mellé.

Egy pár emléktárgyat is elhelyeztek az asztronauták a holdfelszínen: egy tasakban, szilícium korongon miniatűr betűkkel 73 állam üzenetét, a béke jelképeként egy aranyozott olajágat, az Apollo–1 és az Apollo–11 expedíciós emblémáit és néhány érmét.

Akik a mérnököket vitték

Hosszú versenyfutást nyert az Egyesült Államok ezzel a holdsétával, maga mögé utasítva az emberiség történetének egyik leghosszabb életű diktatúráját, a Szovjetuniót, a két nagyhatalom közötti, a világűr meghódításáért folytatott versenyben. A történelem fintora, hogy a NASA sikeres űrprogramját a német Wernher von Braun zsenialitására alapozta. A tudós a második világháború idején a Harmadik Birodalom rakétaprogramjának egyik vezetője volt.

A kiváló tehetségű tudós, akit fiatal korától foglalkoztatott az emberrel végrehajtott űrutazás, jóval kevéssé békés célokra volt kénytelen felhasználni tudását. Mivel a hitleri nemzetiszocialista rezsim katonai monopóliummá tette a rakétafejlesztést, Braunnak is csak a hadiipar adhatott lehetőséget.

Wernher von Braun évtizedekkel később már az Egyesült Államoknak segített, hogy hosszas űrversenyben legyőzze a Szovjetuniót,

miután a tudós irányította menedzserként 1961–67 között a Saturn-V rakéták kifejlesztését, több ezer ember munkáját átlátva és felügyelve. A mai napig ez a 110 méter magas hordozóeszköz számít a valaha sorozatban gyártott és szolgálatba állított legnagyobb és legerősebb rakétának.

Telefon a Fehér Házból

Az űrhajósok szimbolikus tevékenységei egy plakett leleplezésével végződtek. A holdkomp elülső lábán, a létra fokai között egy kis tábla utazott, amelyről csak egy takarólemezt kellett levenniük az űrhajósoknak, hogy láthatóvá váljon a felirat:

„Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.”

Az űrhajósok ezután munkához láttak volna, geológiai mintákat kellett gyűjteniük és méréseket kellett végezniük, ám a műveleti tervben nem szereplő esemény következett.

Richard Nixon elnök jelentkezett be, hogy beszéljen Armstrongékkal: „Helló, Neil és Buzz! A Fehér Ház Ovális Irodájából beszélek, és ez bizonyosan a legtörténelmibb telefonbeszélgetés, amelyet valaha lebonyolítottak. Csak el akarom mondani, milyen büszkék vagyunk mindannyian önökre. (…) Az, hogy most a Nyugalom tengeréről beszélnek hozzánk, az arra inspirál bennünket, hogy megkettőzzük erőfeszítéseinket, hogy békét és nyugalmat teremtsünk a Földön. Az emberiség történetének erre az egyetlen, kivételes pillanatára az emberiség tényleg eggyé vált, egyrészt büszkeségünkben azért, amit önök tettek, másrészt az imában, ami az önök biztonságos hazatéréséért szól.”

Eldőlt a zászló

Az elnöki telefonnal lezárultak a szimbolikus tevékenységek, és kezdetét vehette a zavartalan geológiai kutatómunka. Ehhez az űrhajósok szétváltak, Armstrong feladata a mintavétel és a fényképezés volt, míg Aldrinnak a mérőműszereket kellett felállítania és működésbe hoznia.

Az űrhajósok 21 óra 40 percnyi holdfelszínen tartózkodást követően (melyben egy, az űrruhák kényelmetlensége miatt sikertelen alvási periódus is szerepelt) az Eagle felszállófokozata ismét startra készen állt. A felszállás simán történt, mindenféle hang vagy láng nélkül.

Aldrin megfigyelte az ablakon át, ahogy

az űrhajóhoz túl közel leszúrt zászlót baleset éri, a gázsugár elfújja és a porba hull.

Houstonnak ezt a momentumot nem jelentette, csak a repülésre vonatkozó információkat közölte: „Nagyon sima… nagyon csendes repülés.”

Tengerből óceánba

A Sas hamarosan Hold körüli pályára állt, hogy utasai hagyományosan a Hold háta mögött randevúzzanak és dokkoljanak a Columbiával. A parancsnoki űrhajó dokkolt a holdkomphoz, innen az űrhajósok átszálltak, majd átrakodták a rakományt, többek között a holdkőzeteket és a fényképkazettákat. Ezután hamarosan leválasztották a holdkompot, amely néhány hónapig stabil Hold körüli pályán maradt.

A Föld légkörébe való visszatérés sikeres volt. Az Apollo–11 1969. július 24-én 16:50:35-kor (UTC)

a Csendes-óceánban landolt a Johnston-atolltól 380 kilométerre délre, 8 nappal és 3 órával a felszállás után.

A leszállás nem a legpontosabban sikerült, a mentésre kirendelt USS Hornet repülőgép-hordozótól 15 kilométerre ereszkedett a nemrég még a holdi Nyugalom tengerén állomásozó űrhajó az óceánra. A vízre éréskor az ejtőernyőkbe kapaszkodó szél felborította a kabint, így az fejjel lefelé állapodott meg az óceánban, és csak akkor fordult a talpára, amikor felfújták a kabin tetején levő ballonokat, amelyeknek pontosan az esetleg felboruló űrhajó átfordítása volt a feladatuk. Pár perc kellett csak, és a Hornet által küldött mentőhelikopterek már a helyszín felett voltak, és a vízbe dobták a Navy Seal elitalakulatból verbuvált búvárokat.

Forrás: hirado.hu

Nyitókép forrása: MTI/NASA