A kokárda története

Kokárda: több mint egy szimpla ruhadísz, több, sokkal több annál. Szív és lélek, pedig csak három szín van egymás mellé varrva: a piros, a fehér és a zöld. Vajh mi lehet ennél több?

Egészen a középkor derekáig kell visszanyúlni akkor, ha a kokárdák eredetét kutatjuk. A szó minden bizonnyal a kakastaréjt jelentő francia „cocarde” szóból származik, az ottani katonák körében ugyanis bevett szokás volt, hogy kakastollat tűztek a sisakjukra. No, nem a korabeli divat diktálta szeszélyből, hanem azért, hogy a felismerjék egymást, hiszen így az egymást kaszaboló páncélos hadak közül az egyik kokastollas volt, a másik meg nem. A kokárda később divattá vált, vélhetően a daliás idők közösséget kovácsoló emlékeként. Így jutunk el a Párizsban 1789. július 14-én kirobbant forradalomig, midőn is az emberek a francia trikolór színeit mintázó pántlikát körkörösen meghajtogatták, s a kalapjukra vagy a kabátjukra tűzték. Így lett a kokárda a polgári forradalomban fogant „szabadság, egyenlőség, testvériség” nemes jelszavának egyik szimbóluma.

A feljegyzések szerint a párizsi Bastille elfoglalása utáni napon készítette Gilbert du Motier de La Fayette márki az első kék-fehér-piros színekből álló kitűzőt, amit a kalapján hordott. A közrend megóvása érdekében a márki július 15-én hozta létre a nemzeti gárdát, Jean Sylvain Baillynek, Párizs polgármesterének pedig e szavakkal adta át az első kokárdát: „Hoztam egy kokárdát, amely majd körbejárja a világot.”

Ha a világot akkor még nem is, de Franciaországot tényleg körbejárta. Pillanatok alatt olyan népszerű lett Párizsban, hogy két nap múlva már maga a király, XVI. Lajos is kénytelen volt viselni a kokárdával díszített frígiai kalapot. Később a mérsékelt girondisták jelképe lett, a Robespierre által vezetett jakobinusok ugyanis a dacot és az országos vészhelyzetet szimbolizáló tűzvörös kokárdát hordták. A trikolor, mint nemzeti szimbólum Napóleon alatt került ismét előtérbe, hogy aztán a 18-19. századi forradalmak idején tényleg körbejárja a világot, hiszen Európában és Amerikában egyaránt a polgári átalakulás nemzeti színeket mutató jelképévé vált.

Ötven évvel később Magyarhon is forrongott. Az 1848. február 22-én kirobbant újabb párizsi, majd a bécsi forradalom híre villámgyorsan Pestre érkezett.

A Pilvax kávéházban Petőfi Sándor köré gyűlt ifjak a bécsi önkény miatt vetették „vigyázó szemüket” Párizsra. Így érkezett meg a kokárda Pestre.

Petőfi naplójába ezt írta 1848. március 14-éről: „Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt.” A hagyomány szerint nemcsak Petőfi felesége, Szendrey Júlia, hanem a jóbarát, Jókai Mór felesége, a székely származású Laborfalvi Róza is ott ült. A két asszony közösen készítette el az első kokárdákat, nemzetünk, népünk három színéből, vagyis a pirosból, amit helyesen vörösnek kellene mondanunk, a fehérből és zöldből, melyet kívülről befelé hajtogatva kapjuk meg a kokárdát.

A pesti forradalmat este a Nemzeti Színházban bemutatott Bánk bán díszelőadása zárta, melyről másnap Jókai Mór így emlékezett: „A színház oltár volt ma, a közönség színe volt jelen ünnepi arcokkal, ünnepi ruháiban; a nemzeti kokárda volt minden férfi, minden nő keblére föltűzve, középen a háromszínű zászló.”

Ami pedig a trikolórt, mint nemzeti lobogót illeti, a márciusi pesti forradalom után a régi fővárosban, Pozsonyban elfogadott áprilisi törvények 21. cikke szentesítette, s emelte a magyar nemzet lobogójának rangjára. Petőfi még verset is írt hozzá: „Mit csinálsz, mit varrogatsz ott? / A ruhámat foltozgatod? / Rongyosan is jó az nékem, / Varrj inkább egy zászlót, feleségem!” (Petőfi Sándor: Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?)

A magyar nép szeretetét kiválóan érzékelteti a Márczius Tizenötödike című lap, amely a pesti forradalom után nem sokkal arról tudósít, hogy „A királyi épületeknél a sárga–fekete szín helyébe a nemzeti vörös–fehér–zöld fog használtatni (…) az arisz­tokrata, a polgárság és proletár sereg pedig egészen a koldusokig, felvevén a nemzeti cocardát”.

Kosztolányi Dezső pedig 1925-ben ezt írta: „Lelkem, te is, te is / – ne bot és vászon – / légy zászló” (Kosztolányi Dezső: Zászló).

Forrás: hirado.hu