A Facebookról a középkorba?
Minden fejlett ország felelőssége, hogy bolygónk egyik legnagyobb civilizációja hol köt ki néhány év múlva: a középkorban vagy egy kis gyorstalpalással a XXI. században. Ez nemcsak az ő problémájuk.
Líbia lesz valószínűleg az első, ahol a nyugat látványosan be fog segíteni. Tunézia és Egyiptom után jöhet majd Bahrein, Jemen, Omán, Jordánia, előbb-utóbb talán Irán vagy akár Szíria. A nyugati média ünnepelve közvetít, az újságírók életük kalandjait élik meg a füstbombák, égő autók vagy akár éles lövedékek között.
Mi a tévé előtti kényelemből és biztonságból szurkolunk hol a Tahrir téri tüntetőknek, hol a kelet-líbiai város, Bengázi felkelőinek, hol a jemeni fiataloknak Szanaaban. Örülünk a Twitter, A Facebook és a mobiltelefonok forradalmainak.
2011 lesz az arab világ átváltozásának a történelmi éve. Olyan mértékű átalakulás jöhet ebben a civilizációban, amely a kereszténység történetéből talán csak a reformációval vagy a felvilágosodással hasonlítható össze.
Felvilágosodás jön vagy elsötétülés?
Ezekben a forradalmakban együtt kavarog a szociális elégedetlenség, a szabadságvágy és az igény az általános reform iránt. De tudják-e vajon a tüntetők, hogy mit akarnak a létező diktatúrák helyébe? Elvárhatunk-e demokratikus fejlődést olyan társadalmaktól, ahol évtizedek óta vagy talán soha nem léteztek politikai pártok az állampárton kívül, ahol a civil társadalom többnyire a nemzetközi szervezetek helyi irodáiból áll, ahol szabad sajtó sosem létezett?
Ahogy a híres egyiptomi író, Sayid Al-Qimni mondja, a mai arab diktatúrákban alapvetően két elnyomó rendszer vetekszik egymással a nép lelkéért:
a félkatonai világi diktatúra és az iszlamista diktatúra.
A nagy kérdés az, hogy a jelenlegi szekuláris diktatúrákat liberális demokráciák vagy iszlamista, teokrata diktatúrák váltják fel. A tét hatalmas. Az arab világ nemcsak hogy Európa, Oroszország, India vagy Kína közvetlen szomszédságában van, de itt a világ kőolajának nagyja.
Helyi szinten nemcsak a nők, a melegek, a vallási kisebbségek, a szekulárisok vagy egyszerűen a másképp gondolkodók szenvednék meg a teokráciák bevezetését, hanem előbb-utóbb minden állampolgár életét tennék pokollá a vallási alapú restrikciók és az alapvető emberi jogokat sértő, időből teljesen kiesett jogrendszer. Iszlamista államok létrejötte jogrendszer és társadalomszervezés szempontjából az illető népeket visszalőné a hetedik századba.
Másfelől liberális demokráciák sorozatos létrejötte a világ talán utolsó, tömegesen diktatúrák által uralt vidékét szabadítaná fel, megállítva egyúttal korunk legveszélyesebb vallási fundamentalizmusát is.
Az arab államok liberális, szekuláris értelmisége
igen vékony réteget képez az illető társadalmakban. Nagyvárosi értelmiségiek, kereskedők, internetet használó diákok, multinacionális cégeknél dolgozó középrétegbeliek kis csoportjai ezek. Egyelőre jóval kisebb a mozgósító erejük, mint a muszlim fundamentalista csoportoknak, amelyek általában évtizedek óta szervezkednek a katonai-családi diktatúrák ellen.
Legtöbb államban a diktátor hatalmának megdöntése után lesz néhány hónap átmeneti időszak, amikor a semmiből kell politikai pártokat létrehozni és megerősíteni. Kulturális háború következik, ahol egyenlőtlen felek fognak harcba szállni egymással. Mérhetetlen a felelősségünk, hogy ebben a periódusban pénzt, humán erőforrást, médiát és szakértőket adjunk a demokratikus erőknek. Az iraki és palesztin választások jó tanulság arra, mit jelenthet, ha szekuláris pártok helyett iszlamista mozgalmak kerülnek többségbe, és alakítanak kormányt.
Afganisztán esete pedig arra jó példa, hogy milyen könnyen visszatérhet a sária-törvénykezés, ha egy-egy régiót nem sikerül rendesen uralni (lásd az állandó híreket a tálib kövezésekről). A veszély nagy, hisz a politikából kiábrándult, anyagilag leszegényített, nem túl tanult tömegeket sokkal könnyebben tudják mozgósítani a populista-fundamentalista üzenettel a szociális segélyezésen keresztül is szerveződő iszlamista csoportok.
Minden fejlett ország felelőssége, hogy bolygónk egyik legnagyobb civilizációja hol köt ki néhány év múlva: a középkorban vagy egy kis gyorstalpalással a XXI. században. Ez nemcsak az ő problémájuk.