Választásokkal és az EU és Ukrajna közötti társulási szerződés ratifikálásával telt az idei év Hollandiában

A parlamenti választások, majd az azokat követő, meglehetősen nehézkes, és közel hét hónapon át tartó koalíciós tárgyalások jegyében telt el az idei év Hollandiában.

A 2017. március 15-i választáson a liberális konzervatív kormánypárt, a Néppárt a Szabadságért és a Demokráciáért (VVD) 33 helyet nyert el a törvényhozás 150 fős alsóházában, fő riválisa, a bevándorlóellenes populista Szabadságpárt (PVV) pedig 20-at, a prognosztizáltnál lényegesen kevesebbet. A kereszténydemokrata párt (CDA) és a liberális D66 egyaránt 19 helyet szerzett. A környezetvédő Zöld Baloldal (GroenLinks) és a szocialista párt 14-14, a szociáldemokrata irányultságú Munkapárt (PvdA) kilenc, a Keresztény Unió (CU) és az Állatvédők Pártja (PvdD) pedig öt-öt mandátumhoz jutott. A kisebb pártok közül a Több mint 50 Párt (50Plus) négy, a Politikai Reformpárt (SGP) és a holland-török hátterű Denk három-három, a szélsőjobboldali populista Hollandiáért (VNL) pedig két helyet nyert el.

A választást hatalmas nemzetközi figyelem övezte, s az eredmények láttán sokan megkönnyebbülésüknek adtak hangot Európában, hogy sikerült megállítani a populista erők térnyerését Hollandiában. Az óriási érdeklődést a részvételi arány is jelezte, mely rendkívül magas, közel 82 százalékos volt, ami azt jelenti, hogy a 12,9 millió választásra jogosult állampolgár közül 10,5 millió elment szavazni.

A politikai elemzők rámutattak, hogy ugyan a fősodorbeli pártok eleve kizárták a közös kormányzást a muzulmánellenes kijelentéseiről ismert Geert Wilders vezette Szabadságpárttal, egyes pártok azonban a korábbiaknál keményebb retorikájukkal megpróbálták megszólítani a PVV szavazóit, kifogva a szelet annak a vitorlájából. Többen azt is hangsúlyozták, hogy a Brexit-népszavazást és Donald Trump megválasztását követően még az úgynevezett protesztszavazók egy része is elfordult a Szabadságpárttól, sokan ráadásul elveszett szavazatnak tartották volna a PVV-re leadott voksot, a párt ellenzékben maradása ugyanis szinte biztos volt.

A kormányalakításhoz minimum 76 képviselői helyre volt szükség, így legalább négy pártnak kellett koalícióra lépnie. A helyi sajtó eleinte tényként kezelte, hogy a VVD, a CDA és a D66 benne lesz a kormányban, mellettük elsősorban a Keresztény Unió és a Zöld Baloldal jött szóba, a koalíciós tárgyalások azonban minden formátumban rendre összeomlottak a nézetkülönbségek miatt, és többen már egy VVD vezette kisebbségi kormányt vagy egy hatpárti baloldali szövetséget is elképzelhetőnek tartottak.

Végül ősszel sikerült megállapodnia a VVD-nek, a CDA-nak, a D66-nak és a CU-nak, amelynek nyomán október 26-án kinevezték Hollandia új kormányát Mark Rutte régi-új miniszterelnök vezetésével. A VVD kilenc tagját adta a kabinetnek, a CDA és a D66 hatot-hatot, a CU pedig hármat.

A tárgyalások 225 napot vettek igénybe, ami a leghosszabb idő, ameddig a kormánykoalíció megalakítása valaha tartott Hollandiában. Szakértők szerint a legnagyobb nézetkülönbségek a bevándorlás, az eutanázia és a vállalati adók terén voltak.

A négy pártnak így is nagyon szűk többsége, mindössze 76 képviselője lett a parlament 150 fős alsóházában, a politikai elemzők ezért közel sem tartják biztosnak, hogy a kormány ki tudja tölteni négyéves mandátumát, de ha nem is kell előrehozott választásokat kiírni, a tervezett programot akkor sem lesz könnyű végrehajtani.

Az idei holland belpolitika fontosabb momentumai között említhető emellett, hogy májusban a törvényhozás felsőháza megszavazta az Európai Unió és Ukrajna közötti társulási szerződés ratifikálását, amelyet korábban népszavazáson utasított el az ország lakossága, így hosszú késlekedés után lezárulhatott az egyezmény jóváhagyása.

Kiemelhető még a Hollandia és Törökország közötti diplomáciai pengeváltás, amely március közepén robbant ki a török politikusok hollandiai kampányrendezvényeinek megakadályozása felett.