Filmajánló: Cigányok ideje

Amikor megnéztem Kusturica Cigányok Ideje című alkotását, valahogy úgy éreztem, mintha nem csupán egy mozit néznék, hanem hazaértem volna. Mi, kárpátaljai magyarok gyakran láttunk hasonló arcokat: azokat a fáradt, mégis szemfülesen csillogó tekinteteket, a sáros udvarokat, ahol a baromfik és a gyerekek egyformán kóborolnak, és ahol a lét valahogy mindig kicsit nehezebb, de sosem teljesen reménytelen. Ott a nagybácsi, aki mindig talál valami „kiváló üzletet”, amiből persze soha semmi nem lesz. A nagy család, ahol mindenki rokon, de senki nem segít a másikon. Ott a filozófus is, aki két korsó pia után az égre figyel, és fogadkozik, hogy ő érti az élet értelmét.

Kusturica filmje tele van ismerős jelenetekkel, olyanokkal, amelyeket nem lehet visszaadni annak, aki nem ott nevelkedett, ahol a szegénység és a fennmaradás között már nincs éles választóvonal. Nekünk ezek a képek nem egzotikusak, hanem ismerősek.

A történet középpontjában Perhan, a cigányfiú áll, aki nagyszabású álmokat hajszol. Telekinetikus képessége van, de attól még nem válik szuperhőssé… Legfeljebb saját nyomorúsága főszereplőjévé. A csoda itt nem orvosol semmit, csupán elnapolja a kijózanodást.

Valóság és varázslat határán

A film nem egyszerű dráma, hanem különös, álom és valóság közötti lebegés. A roma folklór, a hiedelmek és a bizarr víziók úgy vegyülnek a mindennapok porával, mintha mindig is ott lettek volna. Az egyik pillanatban madarak szállnak az ég felé, a következőben már valaki hazudik, szomorkodik vagy éppen káromkodik. Nincs határ a varázslat és a szenny között – éppen ettől él ez a film.

A kamera valami hihetetlen szeretettel néz ezekre az emberekre. Nem sajnálja, nem „megérteni” akarja őket, egyszerűen csak elfogadja, hogy ilyenek. A néző is így jár: először kívülről figyeli a szereplőket, aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy drukkol nekik. Hátha most sikerül, hátha most más lesz. Mert a kamera mindenkit megszépít – nem a külsejét, hanem a lelkét.

A zene pedig… Az önmagában egy életérzés. Goran Bregović trombitái, hegedűi, balkáni rezesei fújják a takarodót, hívnak táncba és vágnak gyomorszájon. Lakodalom, temetés, bánat és boldogság…

Otthonosság egy idegen filmben

A Cigányok Ideje nem akar szép lenni, nem akar könnyeket csalni, és nem akar tanítani sem. Csak megmutatja, milyen az élet, ha az ember mindig a társadalom peremén él: kicsit szegényen, kicsit álmodozva, kicsit reménytelenül, de sosem teljesen elveszetten. Kusturica nem ítélkezik, csak forgat, és ettől lesz a film ennyire emberi.

Mi, akik láttunk már hasonló sorsokat, tudjuk: ezek nem „színes figurák”, hanem emberek. Csibészek, álmodozók, vesztesek, túlélők – pont, mint mi. Csak a mi életünkben talán kevesebb a trombita.

A világ, amit nem kell magyarázni egy kárpátaljainak. 

“Azóta nem hiszek senkinek, amióta magamat is hazugságon kaptam…”

Bak-Kun Viktória 

Amennyiben szeretne egy Önnek kedves filmről olvasni ajánlást, küldje el javaslatait a karpatalja.ma@gmail.com e-mail-címre.