Könyvajánló: Gyermekélet Ráton

Hutterer Éva: Gyermekélet Ráton. Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ungvár, 2010.
„A gyermekéletet … minden korban azok a társadalmi, közösségi elvárások alakították, melybe felnőtté válva a gyermek betagolódott. … A gyermekekben … minden népcsoport saját maga folytatását, a jövő letéteményesét látta, aki arra volt hivatva, hogy a szűkebb közösségen, a családon belül felnőve elsajátítsa annak kultúráját, azokat a hagyományokat, normákat és értékeket, amelyeket az adott közösség a csoport megmaradása szempontjából értékesnek tartott, hogy felnőve maga is a kultúra hordozója és továbbadója legyen. Ezáltal vált a felnövekvő gyermek az adott társadalom teljes jogú tagjává” — a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára e gondolatokkal vezeti fel művét.
Meglehet, első pillantásra ennek ellenére is úgy tűnhet a kívülállónak, hogy a munka nem egyéb játékok, dalok és mondókák vidám gyűjteményénél, amely főként óvónők és tanítók érdeklődésére tarthat számot, valójában azonban „halálosan” komoly dolgokról van itt szó. A téma feldolgozása a családtervezéssel, a gyermekvárással, a szüléssel, a keresztelővel összefüggő ráti hagyományok számbavételével indul, majd a sok fronton folyó nevelés, a gyermekfolklór és az ünnepek szerteágazó témakörének alapos feldolgozásával folytatódik.
Az összkép ugyanakkor, amely az ELTE BTK Magyar és Összehasonlító Folklorisztika Program hallgatójaként végzett, szűkebb pátriája hagyományait szorgosan gyűjtő szerző munkája nyomán kibontakozik az olvasó előtt, távolról sem a múltba révedő, poros múzeumokat, levéltárakat célzó értékmentő vállalkozás, hanem a jelennek szóló diagnózis és recept is. „…megállapítható, hogy az identitás megőrzésében oly fontos szerepet játszó kulturális tartalmak átörökítése nagy valószínűséggel csak akkor valósítható meg, ha a család mellett az iskola és a helyi közösségek, társadalmi szervezetek is részt vesznek annak megvalósításában. A hagyományok egyik továbbélési és átörökítési lehetősége, ha felelevenítjük őket, s élő gyakorlattá tesszük, vállalva azt is, hogy ami él, az folytonosan változik, alakul, megújul, tehát az archaikus elemek mellett mindenkor érvényesülnek az újító törekvések is. A másik lehetőség, hogy amit a mindennapi keretek között nem tudunk gyakorolni, azt bevisszük az iskola falai közé” – írja zárszavában Hutterer Éva, s úgy véljük, tanácsai megfontolandók, ha tovább akarjuk adni örökségünket.