A nap verse: Penckófer János: ÖRÖKRÉSZ /Férfiarcok egy családi albumban /

Sejtések baljós arcvonása nő —
múltját feszíti rá vonóra, húrra,

szélből szabadult ítéletidőt
vetít dallamíve határon túlra;
s a pattanásig megrándult ideg
nyomán a túlmélyült szemet találja —
a ráncok útvesztőiben sziszeg
Kárpátaljának örök elsodrása.

Egy homlokcsont reccsenése talán,
egy hang, egy jel sugallatát így küldi,
szemöldök sűrűjén veszély csap át
s szemük bogarában tovább gyűrűzi;
rögvest szilánkjaira hull a perc —
időtlen messzeség formálja ajkuk:
„hiába, egyszer úgy is elveszejt,
vagy eleitől fogva homu vogmuk?!”

Kevés ilyen halánték-dobbanás —
Urálon túli emléktelenséggel —
robbantja fel koponyavarratát,
ha egyszer igazán lobot vet vére;
s mert arcéle borotvaként hasít —:
mi lesz, ha holnap nemet mond fejével,
országnyi igazával, hogyha int,
ki fizet vissza — úgy… hetvenhat évet?!
Csend!… Csend?… Egymásba mélyülő fogak
csikorgása mögött miféle tettek
képzelt és valós világa fogan
ég ha közeleg is karácsony este!
s felér egy lázadással, hogy konok
emlékezetét most is tovább adja?
felér egy lázadással, hogy konok
emlékezetét így is tovább adja?

Idegen lég szimatol odakinn…
A vers ilyen visszhangtalan vidéken
semmitmondó búcsúzkodással int,
hogy kopoghassanak ünnepi éjek;
szólna egy fényképről, mely elmaradt,
de érzi, most szavát senki se hallja —:
megfáradt, hangos és világtalan
többedmagával az új Kárpátalja…
Forrás: def.hu