A nap verse: Vári Fábián László: A Földről régóta

megkörnyékezett

az őszeleji álom

holott bébi szél

gügyög a lombokon

bálványbarna csordák

úsznak át a tájon

takarékra kénysze-

rítem pulzusom

embernek lenni semmiség

lélekként látni borzalom

a cinke bársonyos fejét

hogy veri szét az ablakon

áthevül felszáll kis szobánk

lélekstátuszom elcserélem

legyek imbolygó gyertyaláng

szemöldököd zárójelében

durrog a december valaga

szétfeslik hitvány nadrágja

dacember voltam valaha

most gyökerem valami rágja

fogd vissza halálhíremet

teremtőm ne terhelj jobban

rakd meg szögekkel szívemet

mielőtt utolsót robban

ha már a halál megszagol

hiába minden áhítat

csontra vetkeztet rád hajol

testnedveivel átitat

bénult szádon csak dől a hab

szobád hajnalra megtelik

e tajtékra bíztad magad?

jó utat hát – a tengerig

csönd van temető-fegyelem

vigyázz-ban ezernyi csónak

a kápolna bádogtetején

a halálverbunk dobjai szólnak

menekülj barna galambom

itt fejedről lehull a párta

toborzó táncát egy vén bak-

kecske dühöngő szelleme járja

szarvára kapja a hantokat

a csontokat szerteszét rázza

jönne bár már egy űrleány

kinek csak hozzám lesz köze

szívem a diadém homlokán

fotocellára jár öle

nyakamra ezüstlánc kerül

vonyíthatok az űrbe fel

milyen lehetett emberül

a Földről régóta semmi jel

Forrás: barkaonline.hu