A nyelvújítás vezéralakja

Író, költő, műfordító volt, a közigazgatás és a közoktatás terén is megállta a helyét, demokratikus meggyőződésétől hajtva pedig részt vett egy Habsburg- és feudalizmusellenes összeesküvésben, melynek lelepleződése után éveket töltött rácsok mögött a Habsburg Birodalom leghírhedtebb várbörtöneiben.
Irodalmi, irodalomszervezői tevékenysége révén a XVIII. század végén és a XIX. század első évtizedeiben megannyi poéta éppolyan költőfejedelemként tekintett rá, mint Németországban Johann Wolfgang von Goethére. Ám elsősorban a nyelvújítás vezéralakjaként tiszteljük a 253 évvel ezelőtt született Kazinczy Ferencet, aki nélkül más irányt vett volna nyelvünk és irodalmunk fejlődése.

Egy nemesi sarj – felvidéki és partiumi gyökerekkel

A reformkort megelőző évtizedek talán legjelentősebb kulturális tényezője apai és anyai ágon egyaránt ősi köznemesi családból származott. Édesapja, Kazinczy József Abaúj vármegye táblabírája volt, édesanyjának, Bossányi Zsuzsannának apja, Bossányi Ferenc pedig Bihar vármegye jegyzőjeként és országgyűlési követeként tevékenykedett. Kazinczy Ferenc Érsemjénben, apai nagyapja otthonában nyitotta rá szemét a világra 1759. október 27-én. 1766-ban a nagyhírű Debreceni Református Kollégiumban tanult, a következő évben magántanítót fogadtak mellé, miközben művelt és felvilágosult gondolkodású édesapja is sokat foglalkozott vele, pallérozva nyiladozó elméjét. 1769. szeptember 11-től pedig tíz éven keresztül a hazai művelődés egyik fellegvárában, a Sárospataki Református Kollégiumban szívta magába a tudományokat, valamint az évszázados hagyományokkal bíró tanintézet puritán lelkületét és az ősi falak között még a Habsburg-elnyomás időszakában is megőrzött hazafias szellemiséget. Jogot és teológiát tanult, a német és a latin mellett pedig – autodidakta módon – a francia és az ógörög nyelvet is elsajátította. Eredetiben olvasta az ókori római és görög klasszikusok, a korabeli német szerzők műveit, de a magyarországi felvilágosodást képviselő ún. testőrírók munkáival is megismerkedett. (A testőríró név onnan ered, hogy az 1740-től 1780-ig uralkodó Mária Terézia német-római császárnő, magyar királynő hazai nemes ifjakból megszervezte a magyar nemesi testőrséget azzal a burkolt céllal, hogy enémetesítse a fiatalokat. Ám ellenkező eredményt ért el: az otthoniaknál fejlettebb nyugati közállapotokkal és a nyugati irodalommal megismerkedő ifjakban felébredt a vágy, hogy a fejlődés útjára vezessék nemzetünket. Többjük írói vénával is rendelkezett, s ők lettek a hazai felvilágosodás úttörői.)

Kazinczy már sárospataki diákként vonzódott az irodalomhoz, ám első műve nem szépirodalmi, hanem szakirodalmi alkotás volt, s Kazinczy Ferenc: Magyarország geographikai, azaz földi állapotjának lerajzolása, melyeket egynehány főbb geographusok munkájából kiszedegetett címmel 1775-ben jelent meg, amikor a szerző még csak 16 éves volt. Később viszont végleg a szépirodalommal „jegyezte el” magát. Első költői korszakában az érzelmek minél tökéletesebb kifejezésére törekvő szentimentalista stílus jegyében alkotott, s már ekkor megcsillogtatta műfordítói képességeit. A nyugati költők, írók, drámaszerzők műveinek a lefordításával is nemesíteni igyekezett irodalmunkat, finomítani akarta a hazai olvasóközönség ízlését, s be akarta oltani a hazai „vad gyümölcsfába” a fejlettebb nyugat-európai műveltséget. 1782-ben magyar nyelvre ültette át Salomon Gessner svájci német író idilljeit, majd Goethe több művét, William Shakespeare nem egy drámáját, köztük a Hamletet, illetve a hatalom és az erkölcs konfliktusáról szóló Macbethet, továbbá Moliere-től A botcsinálta doktor, valamint A kénytelen házasság című vígjátékokat. Íróként Bácsmegyeinek öszveszedett levelei, költött történet című verses regényével aratta első nagy sikerét, s irodalmi körökben már ekkor anyanyelvünk felvirágoztatójaként beszéltek az igen választékos stílusban fogalmazó Kazinczyról. 1787-ben, Kassán – Baróti Szabó Dáviddal és Batsányi János költővel együtt – megalapította az első magyar irodalmi folyóiratot, a Magyar Museumot, ám három év múlva – a Batsányival támadt nézeteltérése miatt – kivált a trióból, és Orpheus címmel, saját lapot indított. 1792-ben pedig kiadta a költeményeiből összeállított, Helikoni virágok című almanachot.

Irodalmi tevékenysége mellett több hivatalt is betöltött. 1784-ben Abaúj vármegye táblabírája lett. A következő évben pedig kinevezték a Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg, Gömör, Torna, Abaúj, Borsod, illetve Heves vármegyei, valamint a jászsági és kiskunsági iskolák tanfelügyelőjévé, s mintegy kétszáz iskolát alapított meg a tankerületében. 1791-ben viszont méltatlan módon – eredményei ellenére – elbocsátották az állásából.

2387 nap

1789-ben kitört a szinte egész Európát felrázó nagy francia forradalom. Magyarországon is sok demokratikus gondolkodású személyiség szerette volna megszabadítani hazáját a túlhaladott feudális viszonyoktól és a nemzet fejlődését nagymértékben visszatartó Habsburg-hatalomtól. 1794-ben a homályos múltú, egy időben a császári titkosrendőrség besúgójaként is tevékenykedő, császári és királyi tanácsosi állásából elbocsátott, uralkodói kegydíjból élő Martinovics Ignác vezetésével rendszerellenes szervezkedés kezdődött, melynek résztvevői – köztük Kazinczy – összehasonlíthatatlanul nemesebb jelleműek voltak, mint a vezetőjük. Az összeesküvés azonban még ugyanabban az évben lelepleződött, Kazinczyt is letartóztatták, majd a morvaországi Spielberg egyik nyirkos, hideg, földalatti cellájába zárták, ahol úgy meghűlt, hogy fel sem bírt kelni az ágyként használt szalmazsákjáról. Joseph Habsburg császári főherceg azonban megszánta a szörnyű körülmények közé került irodalmárt, s utasítására Kazinczyt egy emeleti cellába helyezték át, meggyógyították, és megengedték, hogy a saját költségén élelmezze magát. 1796-ban átszállították az ugyancsak Morvaországban található obroviczi börtönbe, majd a tiroli Kufsteinbe, ahonnan 1800-ban a tömlöccé tett munkácsi vár falai közé került. 1801. június 28-án királyi kegyelmet kapott, s kinyílt előtte a börtönkapu. Jellemző viszont, hogy a kincstár képes volt többszörösen behajtani rajta a tartási költségeit, noha – amikor csak módja volt rá – önerőből biztosította az ellátását. 2387 napig raboskodott, mely időszak eseményeit Fogságom naplója c. művében örökítette meg.

A széphalmi költőfejedelem

1804-ben feleségül vette Török Lajos gróf lányát, Zsófiát, aki nyolc gyermekkel ajándékozta meg, az irodalmi életbe visszatérő Kazinczy pedig a Miskolc közelében emelkedő, Széphalom nevű dombon kúriát építtetett önmaga és szépen gyarapodó családja számára, ahonnan csaknem három évtizedig irányította literatúránk és nyelvünk fejlődését. Második költői korszakában a klasszicizmus híve lett. Ez a művészeti stílus az ókori görög-római műalkotásokban megjelenő szépségeszményt tekintette követendő példának. A klasszicizmus jegyében alkotó költők, írók, drámaszerzők áttekinthetőségre, világos kompozícióra, választékos, finom stílusra törekedtek. Az ebben a stílusban verselő poéták kedvelt műfaja volt az epigramma (magasztos, dicsőítő vagy humoros, csípős hangvételű, rövid, tömör, csattanós költemény), s Kazinczy is igen sok, remekbe szabott epigrammával gazdagította literatúránkat. Emellett ő honosított meg a magyar irodalomban egy, a lírai tartalmak kifejezésére igen alkalmas műfajt, a szonettet. A műfordítással sem hagyott fel, szinte utolérhetetlen tökéletességgel ültette át anyanyelvünkre Caius Sallustius Crispus római történetíró minden megmaradt művét. A kortárs magyar költőkkel folytatott kiterjedt levelezésével pedig egy irodalmi újságot pótolt. A fiatalabb poéták – Kölcsey Ferenc, Fáy András, Berzsenyi Dániel, Szemere Pál és mások – neki mutatták be első verseiket. Történelmi tanulmányokat is írt (például A Szirmay-ház eredetét), s ő tette országos üggyé a nyelvújítást.

A Rákóczi-szabadságharc bukása után mind a közéletben, mind a tudományos irodalomban visszaszorult a magyar nyelv használata, felerősödött a német és a latin hatás, s anyanyelvünk fejlődésének az üteme is lelassult, nem gazdagodott kellő mértékben a szókészlet, s egyszerűen nem volt szavunk megannyi fogalom kifejezésére. A század utolsó harmadában azonban kezdetét vette a nyelvújítás, mely szorosan összekapcsolódott a nemzeti függetlenségért és a haladásért, a polgári átalakulásért vívott harccal. A nyelvújítók felismerték, hogy anyanyelvünk ápolása, gazdagítása nélkül nemzetünk sem maradhat fenn. A mozgalom azonban csak az 1800-as évek elején lendült fel, miután Kazinczy Ferenc – az irodalommal is foglalkozó jó nevű pesti ügyvédhez, Vitkovics Mihályhoz intézett költői levelével, valamint Tövisek és virágok című, a nyelvújítás mellett kiálló, nagy hatású epigrammakötetével – bekapcsolódott a mozgalomba, s hamarosan annak vezéralakja lett.

A nyelvújítók (neológusok) többsége a szókészletet igyekezett gyarapítani. Régi magyar szavakat elevenítettek fel (például: hon, hős, dísz, terem), tájnyelvi szavakat – betyár, poggyász stb. – emeltek be az irodalmi nyelvbe, módosították, vagy bővítették egyes szavak (pl. a baj) jelentését. Idegen szavakat fordítottak le magyarra (többek között így alkották meg a német Spiegeleiből a tükörtojás kifejezést). Új szavakat alkottak képzők segítségével (irodalom, történelem, mulaszt, stb.), szóösszetétellel (többek között: anyanyelv, folyóirat, szemüveg, hőmérő), szócsonkításos szóösszetétellel (lásd: híg + anyag = higany). Alkalmazták a szóelvonást (a kapál szóból létrehozva a kapa, a vizsgálból a vizsga kifejezést), valamint szócsonkítást (többek között így alkották meg a gyártból a gyár, a címerből a cím kifejezést). Kazinczy – nyelvújító társaival, köztük Kölcsey Ferenccel, Szemere Pál költővel együtt – azt vallotta, hogy szükség van a nyelv tudatos alakítására, s hirdette, miszerint a költőknek, az íróknak joguk van új szavakat létrehozni, hogy a nyelvet szebbé, kifejezőbbé tegyék. Természetesen a nyelvújításnak is voltak vadhajtásai, akadtak hibásan létrehozott szavak, s a széphalmi költőfejedelem fel is lépett ezek ellen, a jó szavakat viszont elfogadta és népszerűsítette. Emellett a jelentéstanra (a frazeológiára), valamint a mondatszerkezeti és szókötési fordulatokra is kiterjesztette a nyelvújítást.

Mint minden új kezdeményezésnek, ennek a mozgalomnak is voltak ellenfelei, az ún. ortológusok, a régi, hagyományos nyelvhasználat hívei, akik azt hirdették, hogy a magyar nyelv fejlődésének alapja állapotának változatlanul hagyása, s hogy új szavak létrehozásával a tiszta, szép nyelv – úgymond – „megszeplősíttetik”. 1813-ban – Mondolat címmel – gúnyirat jelent meg Kazinczy és a nyelvújítás ellen. A szerző neve nem volt feltüntetve, s máig sem derült ki, hogy ki írta. A műre – Felelet a Mondolatra című vitairatukkal – Kölcsey és Szemere válaszolt, kiállva a nyelvújítás mellett. Kazinczy is okosan érvelő értekezésekben bizonyította be az újítás szükségességét, majd 1819-ben megjelentetett, Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél című tanulmányával lezárta a vitát.

Még láthatta, hogy az 1820-as években miként lendül fel a hazai irodalmi élet, 1831. augusztus 23-án azonban az ő életét is kioltotta a Felvidéken, így Zemplénen is végigsöprő kolerajárvány. Porhüvelyét kúriája kertjében helyezték végső nyugalomra. (Források: Fekete Sándor: Haza és haladás, Britannica hungarica, A magyar nyelv értelmező szótára, Wikipédia.)