A szőttesektől a szaruból faragott sótartóig
– Tanintézetünkben 1992-ben, Fazekasné Fülei Judit akkori iskolaigazgató irányítása mellett hoztuk létre a múzeumot, mely hosszú évekig egy viszonylag kisméretű helyiségben működött, melyet lassan „ki is nőtt”, s végül már szinte átláthatatlan zsúfoltság uralkodott benne, tavaly viszont felszabadult egy nagyobb alapterületű tanterem, ahol végre áttekinthetőbben tudjuk elhelyezni a kiállítási tárgyakat, a Szülőföld Alaphoz benyújtott sikeres pályázatunk eredményeként pedig az új tárlókat is elkészíttettük – mutatja be az intézményt Prófusz Marianna, a Nagyberegi Középiskola múzeumának vezetője. – Az első időkben főleg a szövésoktatás során felhasznált régi kendőket, abroszokat gyűjtöttük, lévén, hogy a tanintézetben már 1979 óta elsajátíttatják, elsajátíttatjuk a diákokkal a méltán híres beregi szőttes elkészítésének a módját. Nagyon szép régi kendőket kaptunk helybeli szövőasszonyoktól, akárcsak az iskola több pedagógusától – az utóbbiak emellett az otthonaikban található régi használati eszközökkel, bútorokkal (köztük tulipános, illetve karosládával, almáriummal) is gazdagították a gyűjteményünket –, míg Polónyi Katalin, Ukrajna Érdemes Népművésze 2007-ben 110 hímzett szőttest adományozott az iskolamúzeumnak. Vannak szedett, valamint csipkeszövésű kendőink, terítőink, abroszaink, főként bordó, kék vagy bordó és kék hímzésűek, ám az 1900-as évek elején a kéket felváltotta a fekete szín, így az akkor készült darabokat a piros mellett fekete hímzésekkel látták el, a cseh érában pedig divatba jött, hogy gyárilag készült, rózsaszín, illetve többféle kék árnyalatú fonal felhasználásával készítsék a szőtteseket.
Emellett háztartási eszközök is találhatók a gyűjteményünkben, főleg a kender feldolgozásánál használt tárgyak, vasecsetek, fonalgombolyítók, talpas guzsalyok, rokkák, szövőszékek, motollák, törők, tilolók, mángorlók, sulykok.
– Sok guzsaly viszont össze van drótozva, mert régen az a szokás járta, hogy a legények szépen kifaragott guzsalytalpat ajándékoztak a szeretett lánynak, ám ha az a fonóban nem akart csókot adni az udvarlójának, a kikosarazott fiú bosszúból kettétörte az ajándékát, melybe ezek után már csak úgy tudták behelyezni a guzsalypálcát, ha drótozással ismét használhatóvá tették a guzsalyt – jegyzi meg Dencs Ildikó magyar nyelv- és irodalomtanár.
– Jelentős számú szilkével, kancsóval is rendelkezünk, illetve ún. csöcsös korsókkal, melyekben a vizet vitték ki a mezőre a szántóföldeken dolgozó gazdák – veszi vissza a szót a múzeum vezetője. – A korsók nyakán szűrő van, a nyelükön pedig egy kis lyuk található, ez az a bizonyos csöcs, s ezen keresztül itták a vizet, ami hosszú ideig jó hideg maradt a cserépedényben, mivel a korsó porózus falán át párologni tudott a víz, s így hő vonódott el belőle. A kenyérkészítés eszközeit is bemutatjuk, köztük a kovászfát, melyet a kelő kenyértésztát tartalmazó teknőre helyeztek, hogy a dagadó tészta ne ragadjon hozzá a teknőt letakaró abroszhoz. Emellett pedig meg lehet tekinteni a petróleumlámpákat, a szenes vasalókat, illetve csikászáshoz használt horgászeszközöket is, régen ugyanis sok mocsár volt a környéken, melyekben rengeteg csíkhal élt.
– Érdekességként említeném meg azt az általunk a múzeumnak ajándékozott, a rávésett felirat tanúsága szerint 1880-ban készült, tehénszarvból faragott sótartót, melyet még a nagyapám is használt, ebben vitte magával a sót, amikor kiment dolgozni a mezőre – magyarázza Dencs Ildikó. – A pincénkben pedig találtunk egy, a XIX. század végén összeállított, elfordítható lappal ellátott asztalt, melynek belső rekeszében megtaláltuk apai nagyanyám Amerikába vándorolt testvérének az Újvilágból hazaküldött fényképeit, mely tárgyak ugyancsak a múzeumban „kötöttek ki”.
– Az 1990-es évek derekán, a református szentegyház belső felújításakor leszedték a templomhajó középkori freskórészleteket takaró, 1743-ban festett, virágmotívumokkal ékes fakazettáit (sajnos, műanyag lambérialapok kerültek a helyükre…), s két kazettát az iskolamúzeumban helyeztek el – fűzi hozzá Sipos Katalin történelemtanár.
Az intézményt gazdagítják még a XIX. századból származó, a település határában húzódó földek megvásárlásáról szóló adásvételi szerződések – a legrégibb dokumentumot 1834-ben írták alá –, az 1900-as években készült archív fotók, a magyar, illetve a csehszlovák érában kiállított érettségi bizonyítványok (az utóbbiak cseh, ruszin, illetve magyar nyelven íródtak), egy magtisztító gép, mellyel hajdan a cséplés során elválasztották a gabonaszemeket a polyvától, valamint a XX. század derekán gyártott három rádió, melyek egyike még most is üzemképes. Jelenleg pedig a szovjetrendszer korai időszakából származó beszolgáltatási okmányok gyűjtésével foglalkoznak, azokban a szerencsére rég elmúlt időkben ugyanis a lakosoknak kötelező jelleggel be kellett szolgáltatniuk a gazdaságukban megtermelt tej, tojás, búza jelentős részét.
A múzeum anyaga – az önkéntes felajánlások mellett – úgy gyarapszik, hogy a pedagógusok arra ösztönzik a diákokat, nézzenek szét otthonaik padlásain, nem porosodnak-e ott régi használati eszközök, s ha találnak ilyeneket, akkor a tanárok megkérik a gyermekek szüleit, bocsássák a tárgyakat a tanintézet rendelkezésére. Emellett, ha tudomást szereznek egy lakóház átépítéséről, arra kérik a tulajdonosokat, hogy ajándékozzák az iskolának a munkálatok során előkerült, múzeális értékű tárgyakat. S ugyancsak az intézményt gazdagítja egy tipikus öreg parasztház elbontása során a falból kiemelt ablak, valamint az oromzat egy része.
A kárpátaljai, illetve Ukrajna belsejéből érkező érdeklődők mellett külföldi turisták is felkeresik az iskolamúzeumot, a magyarországi látogatókon kívül járt már itt egy erdélyi, illetve egy amerikai magyarokból álló csoport, de hollandok és németek is megtekintették a kiállított anyagokat. Egy szentpétervári orosz fiatalember pedig az interneten olvasott az intézményről, s szabadsága idején, Kárpátalját bejárva, a nagyberegi iskolamúzeumot sem hagyta ki a látnivalók sorából.
Kárpátalja