Csetepaté a beregszászi színházban

No nem kell megijedni, a csetepaté a színpadon zajlik.

Carlo Goldoni Chioggiai csetepatéját viszik színre a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházban. A próbafolyamat a végéhez közeledik, április 10-ére hirdették meg a darab premierjét. Az előadást Mészáros Tibor rendezi, aki a debreceni Csokonai Színház tagja, s aki nemcsak színészként, hanem rendezőként is bizonyított már. Úgy véli, a kihívás az, ami előreviszi az alkotást, s az, ha mindenki tudja, mi a dolga benne. Ígért még rendhagyó zenét és mozgást – kíváncsian várjuk az új előadást!

– Hogyan kerültél kapcsolatba a beregszászi színházzal?

– Ez meglehetősen régre, több mint tíz évre nyúlik vissza. Amikor Vidnyánszky Attila lett a debreceni Csokonai Színház igazgatója, akkor kerültem én is a városba, akkor végeztem a budapesti színművészeti főiskolán (Színház- és Filmművészeti Egyetem – a szerk.). A végzős osztályból többen, nyolcan mentünk Debrecenbe. Fontos volt a csapatunk, fontos volt Vidnyánszky Attila személye, aki által a beregszászi társulatot is megismerhettem. Korábban láttam már előadásaikat, de személyesen így ismerkedtünk meg. Csakhamar közös munkában is részt vettünk, a Liberté ’56 című film forgatásán, illetve később – már rendezőként – Beregszászból hívtam színészeket ottani darabomhoz, az Istent a falra festeni című előadáshoz, amelyben Kacsur Andrea mellett Sőtér István is szerepet kapott. Aztán jött a gondolat, hogy dolgozhatnánk együtt Beregszászban is.

– Ismerted a társulatot, ahová hívtak, már „csak” darabot kellett választani. A Chioggiai csetepaté minden idők egyik legnépszerűbb komédiája, a szórakoztatás nyilván a célok között szerepel.

– Amikor Kacsur András igazgató felkért a munkára, eleve egy vígjáték megrendezése lebegett előttünk. Egyeztettünk Vidnyánszky Attilával mint a beregszászi színház főrendezőjével, aki bedobott pár ötletet, köztük a Chioggiai csetepatét, amelyre felcsillant a szemem. Magam is kedvelem a darabot, mert bár a szórakoztatás a lényege, színészileg is kihívásnak tartom. Nem csak annyi volt a célunk, hogy idejövök, és színpadra viszünk valami kis könnyed darabot, hanem az, hogy a színészek dolgozzanak. Hogy minden színészi érzéküket meg lehessen mozgatni. A zenei érzéküket, amely nekik nagyon jó (ezt több előadásban is bebizonyították); az éles, jó színészi reflexeiket, a komikus vénájukat, ami szintén van nekik.

Nagyon fontos, hogy amikor az ember vígjátékot játszik, nem viccelni megy a színpadra, hanem komolyan gondolja a dolgát. Ezáltal szélsőséges érzéseket lehet megmozgatni az embernek saját magában, aminek a végeredménye – ha minden jól megy – a néző számára szórakoztató. Olyan munkát szerettem volna, amely nekem is kihívás és munka, és nem lehet megúszni annyival, hogy csak „valamit” csináljunk.

– A beregszászi társulatnak viszonylag kevés tagja van. Nem okozott nehézséget a szereposztás?

– Nem, mert a darabválasztásnál eleve tekintettel voltunk a szerepek kioszthatóságára. A színészeket nemcsak úgy ismerem, mint kollégákat, hanem baráti viszonyban is vagyunk, tehát nagyjából tisztában vagyok a jellemvonásaikkal, vagy azzal, hogy ki miben tud kedvére való feladatot kapni.

– Hogyan értékeled a közös munkát, a próbák hangulatát?

– Ha az ember a beregszászi társulatra gondol, akkor tudja, hogy ez egy olyanfajta műhelymunka, amit az ember alapvetően a színművészeti egyetemen csinál, s aztán vágyik rá, hogy legyen része később is hasonlóban. Itt még mindig működik az, hogy – a szó legnemesebb értelmében – mindent mi csinálunk, ők csinálnak. Például a díszletet együtt gondoljuk át, s a kivitelezés után együtt fejezzük be. A világosító és a hangosító ugyanúgy befúrja a csavarokat a díszletbe, ha éppen arra van szükség. A kellékesek mindenesek, a kelléktől a díszletig mindent megcsinálnak, és mindig jönnek, mindig van vágy arra, hogy még jobb, még csinosabb legyen, hogy még jobban a színész javát szolgálja. Ez nagyon jó élmény, hogy az embernek nem kell keresgélnie, mint egy úgymond „profi” kőszínházban, hogy kihez kell fordulni, hogy egy csavar a helyére kerüljön, hanem bárkihez fordulok, megfog egy behajtót, és behajtja… Ez egész egyszerűen lélekemelő. Nekem ez azért fontos, mert én is ilyen vagyok. Nem utasítást adok, hogy legyen valamilyen fény, zene vagy mozgás, hanem magam is aktívan szeretek ebben részt venni. A reflektortól az utolsó csavarig mind az előadást kell, hogy szolgálja. Azt szeretem, ha bárki, aki a feladatát végzi, tudja, miért csinálja, és hogy ez mit jelent az előadásban. Hogy mindenki részese lehessen az előadásnak, hogy mindenki azt érezze, a közös cél, az előadás, ha megszületett, az a sajátja is. Ez itt hatványozottan működik.

– Vannak-e alkotótársaid a beregszászi munkád során?

– Mindenki az. Van egy kis alapváltoztatás az előadásban. Azt elkészítettem, így viszonylag kész szövegkönyvvel érkeztem, de onnantól kezdve tényleg mindenki hozzátett valamit a darabhoz. Nem beszélve a jelmezről, ami Kopinec Gyuri értő és vigyázó keze alatt alakul. Olyan jó, amikor az ember elmondja az elképzeléseit, s egyszercsak meglátja készen: egyszerű, tiszta, szép, s azt jelenti, amit kell. Nemcsak segíti ezzel a színészi munkát, hanem az előadás részévé válik, nem csupán kiegészítés. De ugyanígy volt a díszlettel, a kellékekkel is.

A mozgás megtervezésében Katona Gábor segített. Szintén régi baráti kapcsolat köt össze minket, tanárom is volt a színművészetin, majd többször dolgoztunk együtt. Valóban alkotótársam, mert számomra önmagában soha sincs egy tánc, hanem jelenetértéke van. Azonkívül, hogy Katona Gábor ebben profi, rendkívül jó színházi ember. Jól tudja, hol kell egy mozdulatnak elindulnia, hol kell, hogy vége legyen. Segítőleg tud tanácsot is adni, ha arra van szükség. Ő úgy adja a munkája a legjavát, hogy tudok bízni abban, hogy az dramaturgiai értékkel bír, nemcsak koreográfia lesz. Azt hiszem, ő pedig pont ezért szeret velem dolgozni, mert nemcsak egy koreográfiát kell csinálnia, hanem a munkájának színházi értékkel kell bírnia. Ez a kihívás benne. Mindenkinek, a színésznek, a díszletesnek, a világosítónak… az a jó, ha találkozik ezzel a kihívással, ha tudja, mi a dolga. Nemcsak mechanikusan végrehajtja a feladatot, hanem átlátja, megérti, mert akkor hozzá tud tenni.

– Úgy tűnik, számodra az előadás közösségi, már-már családi alkotófolyamat eredménye.

– Ez a cél. Ha nem ez, akkor bele tud csúszni az ember egy önfelmutatásba, ami ledobja magát a színészekről, a díszletről, fényről, bármiről. Nem az a cél, hogy felmutassam magam. Az a cél, hogy mindenki magáénak érezze az előadást, mert ha nem érzi magáénak, akkor nem figyel úgy a színész, vagy ötödik előadásnál lecsúszik egy hang, egy fény, s akkor az egész már nem ugyanazt jelenti.

– Amikor a beregszászi bemutatóra gondolsz, eszedbe jut-e, hogy ez a helyi közönség vajon mennyiben más, mint a magyarországi?

– Egészen biztosan más, de azt tapasztaltam, hogy nagyon érdeklődően és nyitottan járnak színházba. Nincsen feltartott kéz, hogy „Mutassatok valamit, s aztán majd eldöntjük, tetszik-e vagy sem!”, hanem nyitottan jönnek. Ha legalább a munkát megérzik, amit belefektettünk, s az energia átjön, akkor már nem vesztettek ők sem azzal, hogy eljönnek megnézni az előadást.

Lehet, hogy a stílus más lesz számukra, hogy nem ehhez van szokva az itteni közönség. Az, hogy minden színész a színpadon van, az ebben az előadásban is megvan, viszont más lesz a zene, más lesz a mozgás. Ezzel csak új ablakot nyitunk a színészeik felé, hogy lássák, a beregszászi társulat tagjai ilyet is tudnak, ebben is otthonosan mozognak.

– Goldoni 1762-ben írta a Chioggiai csetepatét. Mi az, ami mostanáig életben tartotta ezt az előadást?

– Gogollal szólva: mit nevettek, magatokon nevettek. Ez az effektus itt is működik. Az ember számára mindig érdekes egy szélsőséges, felfokozott állapot. Mi az, ami a Rómeó és Júliát mostanáig életben tartotta? Az a felfokozott szerelem, amit az ember talán szeretne is megélni. Kicsit felfokozottan élni, a hétköznapi szürkéből kilépni. Ebben az előadásban a szélsőséges lelki megnyilvánulás már-már komikus, amikor tudunk nevetni azon, hogy valakik hogyan képesek szinte egy kanál vízben megfojtani a másikat. Vagy az intrika, ahogyan próbálnak a másik kárára tenni, mert ebben lelik az örömüket, a szórakozásukat. Ezek a jelenségek nem korfüggők. Ha a színészek szépen és igazul játsszák ezt a felfokozott állapotot, akkor a néző az embert nézi, nem pedig azt, mikor történnek az események. Kortalan ez az előadás, nagyon szép, korabelire hajazó jelmezekkel s modern zenével megtámogatva. Mivel nincs elhelyezve időben, nem kell azt gondolnunk, hogy ez tőlünk távol áll, ehhez nincs közünk. Hisz a gondolat a lényeg, az, amit ők gondolnak és képviselnek. Ha pedig gondolata van, akkor értéke van, s azt szívesen nézi a néző.

Az április 10-i bemutatót követően április 11-én és április 18-án látható az előadás Beregszászban. További információt a színház jegyirodájában (Beregszász, Munkácsi út 1.), a +380-66-452-85-05-ös, a +380-96-113-50-59-es telefonszámon vagy a [email protected] e-mail címen kaphatnak!

Sin Edina
Kárpátalja.ma