Egy XXI. századi Liliomfi

Interjú Rácz József Jászai Mari-díjas színművésszel.

Megérdemli – kiáltott fel egy emberként mindenki, amikor a közelmúltban hírét vettük, hogy Rácz József, a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház művésze kiemelkedő színművészeti tevékenységéért Jászai Mari-díjban részesült. A gratulációval és kérdéseinkkel azonban várnunk kellett, mert a Beregszászban és a debreceni Csokonai Színházban egyaránt több előadásban foglalkoztatott színész gyakorlatilag állandóan úton van. Két vendégszereplés között minap végre sikerült mikrofonvégre kapni a kitüntetettet.

– Kezdjük az elcsépelt, de ilyenkor megkerülhetetlen bevezető kérdéssel: mikor, minek a hatására döntött úgy, hogy színész lesz?

– Már egészen kicsi koromban elhatároztam, hogy valami olyasmit szeretnék csinálni, ha felnövök, amit mások néznek. Talán az tetszett, hogy figyelnek, talán az, hogy valahol máshol lehetek, másoknak játszhatok. Később a Nagymuzsalyi Középiskolában, a Vidnyánszky Éva néni vezette stúdióban kisebb jeleneteket adtunk elő. Miután pedig Vidnyánszky Attila rendező felvitte az első színészosztályt, Trill Zsoltékat a kijevi színművészeti egyetemre tanulni, mi, akkori iskolások immár célirányosan arra kezdtünk készülni, hogy a nyomdokaikba lépünk, színészek leszünk.

– Nem volt könnyű beregszászi színésznek lenni: tanulni Kijevbe és Budapestre kellett járni, aztán jöttek a hosszú autóbuszos turnék, miközben az ösztöndíj, majd a fizetés legfeljebb a lassú éhhalálhoz volt elég. Sosem érezte úgy, hogy elég volt, nem bírja tovább, más megélhetés után kellene nézni?

– Minden reggel felmerült bennem ez a kérdés. Amikor az ember eldönti, hogy milyen pályát választ, még nem tudja, mivel jár a döntése. Nem tudhatja, hogy mekkora lesz a fizetése, lesz-e lakása, eszembe se jutott, hogy egy évre előre sem tudjuk majd, mi vár ránk, hogy lesz-e egyáltalán színház, lesz-e új darab, jön-e új rendező. Voltak évek az egyetemen, meg azután is, amikor nem az volt a művészet, hogy tanultunk, játszottunk, hanem az, ahogyan és amennyiből megéltünk. De rendületlenül mentünk előre, néha fejjel a falnak, s abban bíztunk, hogy majd csak lesz valahogy. És így is lett: eddig mindig volt valahogy.

– A nehézségek ellenére máig kitartott Beregszász mellett. Milyen az a színház, amelyet ennyire lehet szeretni? Mit tett önökkel, színészekkel Vidnyánszky Attila?

– Attila a kezdetek kezdetén beoltott bennünket valamilyen oltóanyaggal, egy színházi nyelvvel és munkamódszerrel, amitől nagyszerű élményekben volt részünk a színpadon és a próbafolyamatok során is, s ennek köszönhettük a sikereinket. Ennek a melegházi környezetnek persze később megvolt az a hátulütője, hogy amikor új rendező érkezett a társulathoz, nem egykönnyen engedtük őt közel magunkhoz. Ez egyrészt természetes, hiszen Attila rengeteget foglalkozott velünk, sok időt töltöttünk együtt, másrészt viszont úgy érzem, színészként érdemes nyitottnak lenni az új gondolatok, új munkamódszerek iránt, ha úgy adódik, hogy máshol is kipróbálhatjuk, megmérettethetjük magunkat.

– A máshol való megmérettetésre hamarosan nyílott is alkalom, hiszen Vidnyánszky 2006-ban a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött. Hogyan élte ezt meg a beregszászi társulat?

– Mint a palánták, amikor a melegházból kipikírozzák őket, elültetik egymástól nagyobb távolságra a szabad ég alá, hogy jobban tudjanak növekedni. Kezdetben volt némi pánik, nem tudtuk, mi lesz velünk. Majd, emlékszem, próbálni kezdtük a Liliomfit. Attila a debreceni színház miatt akkor már sokkal kevesebbet tudott foglalkozni velünk, önállóbbaknak kellett lennünk a felkészülés, a próbák során, de amikor lehetőségünk volt a közös munkára, ugyanúgy kerítettünk időt az új dolgok kipróbálására, az improvizálásra. Néhány kollégánk Attilával Debrecenbe távozott, így most mások kapták a nagyobb szerepeket, s a bizonyítási vágy tovább fokozta a lendületünket. A Liliomfi sikerének köszönhetően megtapasztalhattuk, hogy nem dőlt össze a világ, nem szűnt meg a beregszászi színház, a társulat, csupán a körülmények hatására átalakult, kettévált. Vannak helyzetek, amikor a társulat tagjainak itt kell teljesíteniük, s van, amikor Debrecenben, és előfordul, hogy – sporthasonlattal élve – egy-egy Bajnokok Ligája-mérkőzés erejéig ismét összeáll a nagy csapat, s akkor újra tudunk jókat játszani.

– Érdekes, hogy színész létére egy mezőgazdasági szakszót használt az imént, a pikírozást…

– Ilyenkor tavasszal minden a természetről, a mezőgazdaságról szól. Ha van egy kis szabadidőm, hazamegyek Benébe a hegyre vagy a kertbe. Jólesik egy kicsit dolgozni a szabadban, s mindjárt meg is mutatkozik a munkám eredménye.

– Egy szerep megformálásakor a színpadon nem ennyire nyilvánvaló az eredmény?

– A színház más. Ott, miután elvetettük azt a bizonyos (szerep)magot, még sokáig nevelgetni kell, s az sem mindegy, milyen talajra hull… Csak ha mindent jól, helyesen csinálunk, akkor mutatkozik meg a munkánk eredménye. Ráadásul szerintem néha, ha az ember látja is, hogy mi a gond vele, a társulattal vagy a darabbal, igyekszik nem kibeszélni a problémát, inkább magában próbál megoldást találni. Ez persze nem jelenti azt, hogy időnként nem panaszkodom jól ki magam. Bár meglehet, hogy ezzel is csak időt akarok nyerni. Az ember rendre azon kapja magát, hogy játszik, pedig csak a színpadon kellene.

– Az utóbbi években ön is egyre több szerepet kap a debreceni színházban. Miben különbözik Debrecen és Beregszász?

– Debrecent az állandóság, a kiszámíthatóság, a biztonság jellemzi. A Csokonai Színháznak van műsorterve, a társulat körül mindennek van szakértője és felelőse. Az állandóságra számítani lehet, s csak aki dolgozott már a mi bizonytalan beregszászi viszonyaink közepette, az tudja igazán értékelni ezeket az adottságokat. Az is nagyszerű, hogy ebben a rendszerben mindig jönnek új emberek, jó rendezők új ötletekkel, ami nagyon izgalmas. Az lenne a jó, ha ezt minden színész megtapasztalhatná, s nemcsak más színházaknál, de itt, a beregszászi társulatnál is. Vannak persze árnyoldalai is ennek a rendszernek. Az például nem tetszik nekem, hogy megcsinálunk egy előadást, lejátsszuk huszonötször, azután véget ér az évad, el kell felejtenünk. Vagyis mire igazán megszületne, meg is szűnik a produkció. Ezzel rengeteg munka és pénz megy veszendőbe. Mi például Beregszászban még 2004-ben megcsináltuk a Tótékat. Most 2012-t írunk, s éppen tegnap játszottuk újra a darabot a debreceni színházban, vagyis az előadás él. Nyilván kopnak ki belőle dolgok, de folyton megújul, ahogyan mi magunk is, akik játsszuk, s így új jelentéssel, tartalommal telik meg. Egyszóval, folyton hordozzuk magunkkal a szerepeket, az előadás tovább érik bennünk.

– A beregszászi társulatból egyre többen, egyre több szerepet vállalnak Debrecenben. Hogyan sikerül összeegyeztetni az itteni és a magyarországi munkát?

– Nehezen, s az is nyilvánvaló, hogy hosszú időn keresztül nem tartható fenn ez a helyzet. Vannak időszakok, amikor – sajnos – Beregszászban kevesebb a produkció, s így lehetőség nyí1ik a debreceni fellépésekre. Amikor viszont tájolásra nyílik alkalom Kárpátalján, mint például éppen ezekben a napokban is, újra összeáll a társulat.

– Magánemberként hogy birkózik meg ezzel a helyzettel?

– Magánemberként még nehezebb, mint szakmailag. Nem egyszerű az élet, ha Beregszászban és Debrecenben kell színészként megfelelni, miközben az embernek Benében van az otthona, a magánélete pedig Budapestre szólítja. A Tótékban mondom, ahol Gyurit, a félkegyelmű postást játszom, hogy nem lehet az ember egyszerre két helyen. A szerep szerint: „Én már megpróbáltam egyszerre ülni meg állni, de nem ment, akkor vittek be a klinikára. Azóta vigyázok az emberekre, hogy össze ne kuszálódjon az életük.” Én most megpróbálok – ha nem is egyszerre, de egymás után – itt is lenni, meg ott is lenni. Nem tudom, hogy meddig tart ez, vagy meddig bírja az ember, de amikor nincs nagy hajtás, akkor igyekszem kikapcsolódni, feltöltődni Benében a hegyen, a kertben, vagy miközben bebiciklizem Beregszászba.

– Közel 20 éve, hogy színésznek állt, s tíz éve, hogy két előadás között a beregszászi színház épületében lakik egy színészlakásnak kinevezett szobában. Így szereti vagy szükségszerűség ez a vándorélet?

– Valamikor szükségszerűség volt. Ha lett volna rá lehetőségem, idővel biztosan vettem volna egy lakást Beregszászban, de valahogy nem volt, s most már nem is tudom, hogy lesz-e. Egyébként szeretem ezt a helyet, a színházépületet. Az volna a legjobb, ha a színháznak lenne pénze átalakítani az épület tetőterét, s további színészlakásokat alakítani ki benne, mert szerintem a városban ez a legjobb hely. Kezdetben zavart, hogy a színházban lakom, nem volt kellemes éjszaka megérkezni valahonnan az elhagyatott, sötét színházépületbe. De idővel az ember megszokja, megszereti ezt az érzést, s jólesik, ha egy-egy Debrecenben töltött időszak, vagy hosszabb utazás után hazatérve az itteni jellegzetes hangulat fogad. Sokáig zavart az ideiglenesség is, hogy a színházbeli szobám leginkább a diákszállóbeli, plakátokkal teleragasztott falú szobáinkra emlékeztet, mígnem Vasziljev egyik könyvében fel nem fedeztem azt az egyik színészének tulajdonított gondolatot, miszerint semmi sincs olyan állandó, mint az ideiglenesség. Ez elgondolkodtatott. Ma már örülök, hogy van ez a hely, ahol lefekhetek, ahol le tudok ülni olvasni, ahol otthon érezhetem magam. Az sem mindig rossz, hogy egy-egy előadás után anélkül tudok „hazamenni”, hogy ki kellene lépnem az épületből, s reggel sem kell messzire mennem próbálni. Nem mindig a legjobb érzés, el tudnám másként is képzelni az életet, de nem ez a legrosszabb, ami történhet az emberrel.

– Akár Liliomfi – mindig úton…

– Igen, ha úgy tetszik, akár egy XXI. századi Liliomfi.

szcs

Kárpátalja