Hunok a finnugorok ellen: kibékíthetetlen ellentét?

Biztos sokan ismernek olyan bácsikat és néniket, akik bizonyos körökben (kis faluban, vidéki múzeumban, turistacsoportban) nagyon tájékozottnak tűnnek a világ dolgaiban, járatosnak a tudományban és az irodalomban, mindenről tudnak valamit mesélni, és a környezetük csak tátott szájjal bámul: honnan tudnak ennyi mindent?

A tavalyi év végén jelent meg Sándor Klára Nyelvrokonság és hunhagyomány című kötete. A kötet a szerző által korábban az interneten publikált cikkek alapján készült, de a kötet szövege nem egyezik meg az interneten található szöveggel. Valószínűleg nem is érdemes mérlegelni, hogy mekkora az egyezés, hiszen a kötet több mint 400 oldal – akinek van kedve a monitoron ennyit olvasni (illetve a szövegeket letölteni, összeollózni, e-könyvvé alakítani), tegye. A tipográfiailag nem túl izgalmas, de teljesen korrekt kötet terjedelmes és súlyos, BKV-viszonylaton állva, kapaszkodás közben már nem könnyű olvasmány.

Miről szól?

A kötetet nehéz műfajilag besorolni. Szerzője ismeretterjesztő kötetnek nevezi, de bizonyos pamfletszerű vonások is megjelennek benne. Úgy tűnik, célja nem egyszerűen az ismeretek átadása, hanem egyben a meggyőzés is. A bevezető fejezetben megtudjuk, hogy a szerző véleménye szerint a finnugor nyelvrokonság, illetve a hun eredettudat nem áll ellentmondásban: az előbbi tudományos tény, az utóbbi viszont a nemzeti mitológia része. Célja, hogy mindkettő tényszerű alapjait, illetve ideológiáinak történetét feltárja.

A munka nem csak méretében eposzi, hömpölygésében is. 26 számozatlan fejezetből áll. Az egymást követő fejezetek mindig kapcsolódnak egymáshoz, de a kötetnek nincs határozott felépítése, ugyanazok a témák, korszakok többször visszatérnek. Sokszor segítené az olvasót, ha legalább a fejezet elején szerepelne, hogy az adott részben miről is olvashatunk.

A nyitófejezet ezt a gondolatot folytatja, és a finnugorellenes vélemények, illetve a dilettáns nyelvészkedés társadalmi, politikai és kulturális hátterét vázolja fel. Hasonlóképpen elemzi azt is, hogy a nem jobboldali értelmiség miért fordul el a hunokhoz kapcsolódó hagyományoktól. Mindkét oldal szélsőségeit elítéli. A következő fejezetek a laikus nyelvészkedés témáját járják körbe: először a történeti nyelvtudomány kialakulását tárgyalja, pontosabban azt a folyamatot, ahogyan a laikus megfigyelésekből tudomány született, és a kettő végérvényesen elvált egymástól. Ezúttal igazi eposzi kellékkel szolgál: a dilettáns megközelítések enumerációjával, majd visszatér a tudománytörténethez, elsősorban a családfa kérdését vizsgálja. Innen a nyelvrokonság bizonyításának módszertanával folytatja, a hangsúly mégis a finnugor eredetű szavakon, illetve az ezekből levonható, az alapnyelv beszélőinek életmódjával kapcsolatos következtetéseken van. Az iráni–magyar kapcsolatok pedzegetése már egy újabb nagyobb témakört készít elő.

Innen viszonylag nagy ugrással a sztyeppeövezet történetére tér. Először általános áttekintést kaphatunk, majd az ázsiai hunokkal foglalkozik, utána a nomád kultúráról, mint valójában a népek vándorlásáról tudhatunk meg rengeteg dolgot. Ezt az európai hunok története követi (különös tekintettel a hadjáratokra). Ezután ismét Kína határaihoz tér vissza, és a türkök és az ujgurok aranykorát tárgyalja, hogy aztán ismét a sztyeppe túlsó végébe ugorjon: a bolgárok történetét ismerteti, illetve a kazár birodalomról szól.

Ezután nem annyira térben, inkább időben szökken ide-oda: hirtelen a 13. századról, elsősorban Julianus útjáról, és már a magyarokról szól – többek közt a magyar népnév eredetéről. A kitérő persze nem teljesen indokolatlan: azt kívánja tisztázni, hogy hol élhettek a magyarok a honfoglalás előtt. gy kanyarodik vissza időben oda, ahol a történet tartott: a magyarság korábbi szállásterületeivel kapcsolatos elképzeléseket tárgyalja, de annyiban is kapcsolódik az előzőekhez, hogy a magyarokra használt egyéb elnevezésekre is kitér. Egy-egy fejezetben azt taglalja, hogy mit is lehet tudni a honfoglalás előtti magyarságról az írott forrásokból, illetve a nyelvészet segítségével, a szókincs felől közelítve (bár itt is vannak utalások az írott forrásokra). Ezt a nyelvészeti szálat folytatja az oszmán korszak jövevényszavaival, hogy aztán turkológiai alapismeretek átadása után eljusson a magyar nyelv korai török jövevényszavaihoz, illetve az érintkezés nyelvtani nyomaihoz, hogy leszögezze: bizonyára volt valamilyen szintű török-magyar kétnyelvűség. Itt már a honfoglalás körülményeit mutatja, be, és az azt övező mítoszok igazságtartalmát vizsgálja.

Itt ismét ugrás következik: visszakanyarodik Attilához, illetve az őt övező nyugat-európai mítoszokhoz, majd a magyar források mítoszaival (a középpontban Kézaival) folytatja. Bemutatja, hogyan vált a hun rokonság mítosza a magyar nemzeti öntudat részéve –külön fejezetet szentelve a tematika szépirodalmi vetületének. Ezután a hangsúly áttolódik a mítoszokról a mítoszok nyomában elinduló kutatókra, a kötetet záró fejezete pedig lényegében a kötet esszenciája: a fő kérdés megint az, hogy miként egyeztethető össze a finnugor nyelvrokonság a magyar kultúrát átitató hun rokonságtudattal.

Forrás: nyest.hu