Költészetünk üstököse

Az első magyarországi dagerrotípiák (ősfényképek) egyikéről vékony arcú, magas homlokú, komoly tekintetű fiatalember tekint ránk: Petőfi Sándor.

A költő, aki csak 27 évet élt, de ez a 27 esztendő tele volt nyomorral és ünnepléssel, kétségbeeséssel és határtalan örömmel – s megannyi költeménnyel, melyek között ott találjuk a világirodalom egyik legszebb szerelmes versét, a Szeptember végént. Elsősorban mégis az 1848–1849-es forradalom kirobbantójaként, a revolúció, valamint a szabadságharc dalnokaként él a köztudatban. De ki is volt ez az ember, költészetünk üstököse?
„Itt születtem én ezen a tájon…”
Huszonöt évesen hazalátogatva szülőföldjére, vetette papírra nevezetes sorait: „Itt születtem én ezen a tájon, /Az alföldi szép nagy rónaságon…” Mert ő valóban a Nagyalföld szülötte volt, s tájleíró költeményeiben is a végtelenbe nyíló síkságot énekelte meg a földkerekség legszebb tájaként. Szülei, Petrovics Sándor és Hrúz Mária 1821 őszén költöztek Kiskőrösre, s itt látta meg a napvilágot elsőszülött fiuk, Sándor, akinek megkeresztelését 1823. január 1-jén jegyezték bele a helybeli evangélikus egyházközség anyakönyvébe. A család viszont szűk két év múlva Kiskunfélegyházán telepedett le, majd a családfő egyre sikeresebb vállalkozásokba fogott, bérelt mészárszékei, kocsmái működtek a Kiskunság több helységében, s tisztes jómódot biztosított családja számára.
Elsőszülött fiát a Kecskeméti Evangélikus Elemi Iskola elvégzése után tovább taníttatta Sárszentlőrinc alsó fokú középiskolájában, ahol a fiatal gimnazista kitűnt szép írásával és rajzolói képességével. Majd kétévnyi pesti gimnáziumi tanulmányok után Aszódon folytatta középiskoláit, itt kezdett először verseket írni, itt lett először szerelmes, és itt kezdett vonzódni a színészet iránt. Amellett kitűnő tanuló lett, a kötelező tananyag mellett pedig irodalmi, történelmi, bölcseleti és természetrajzi művekkel pallérozta tovább elméjét, miért is „könyves Sándornak” becézték. Később – családja anyagi helyzetének megrendülése ellenére – beíratták a Selmecbányai Líceumba, ahol azonban tüzes magyar érzései miatt összetűzésbe került Habsburg-párti, császári titkos ügynökként is ténykedő, szlovák nacionalista osztályfőnökével, aki kicsinyes bosszúból megbuktatta őt a Petőfi által nagyon is jól ismert történelemből. A diák önérzetével ellentétesnek találta, hogy meghunyászkodjon tanára előtt, így otthagyta az iskolát.
A színészi kitérőtől az irodalomba való berobbanásig
1839 februárjában Pestre gyalogolt, ahol a főváros magyar teátrumában lett színházi szolga, egyúttal viszont a kor legjobb magyar színművészeit látta fellépni, s drámaelméleti ismeretek tanulmányozásával is képezte magát, lévén, hogy akkor még a színészi pálya vonzotta.
A Pápai Református Kollégiumba került, s itt írta le első, nyomtatásban, méghozzá a nagy tekintélyű irodalmi lapban, az Athenaeumban megjelent versét, A borozót. Elszegényedett édesapja azonban nem tudta tovább taníttatni, így nem fejezte be a kollégiumot, hanem színésznek állt. Egy Székesfehérvárott megszerveződött színtársulat tagja lett, Borostyán, Rónai, Pönögei, majd Petrovicsból Petőfire magyarosított néven lépett fel, s színészi sikereket is ért el. Nem tehetségtelensége, hanem a pártoló közönség hiánya miatt nyomorgott. Át is költöztek Kecskemétre, a társulat azonban anyagi csődbe jutott, és feloszlott. Petőfi Debrecenben egy vándorszínésztrupphoz szegődött, ahol kapott is jó szerepeket, ám az ígért jó fizetésből semmi sem lett, majd ez a társulat is csődbe ment, Petőfi pedig visszatért Debrecenbe, s egy sivár, tüzelője elfogyása után ráadásul fűtetlen bérelt szobában nyomorgott 1843–1844 telén. Éhezve és dideregve másolta át egy füzetbe addig írt költeményei egy részét, s 1844 februárjában, süvöltő szélben, esőben-hóban gyalogolt fel Pestre, ahol a kor addigi legnagyobb költőjének, Vörösmarty Mihálynak mutatta be poémáit. A Petőfi tehetségét felismerő költőfejedelem pedig elérte, hogy az ellenzéki szellemiségű fővárosi polgárokból, értelmiségiekből álló Nemzeti Kör támogassa a szinte teljesen ismeretlen fiatal poéta műveinek kiadását. Sőt, Vörösmarty a társadalmi élettel, a képzőművészetekkel és a költészettel foglalkozó, Vahot Imre szerkesztő által alapított Pesti Divatlaphoz is beajánlotta ifjú pályatársát, aki szerkesztősegéd lett a hetilapnál, s ontani kezdte magából a verseket, melyek értő közönségre találtak az érett reformkor szellemi pezsgésében.
Forradalom a költészetben
Első remekműve, A helység kalapácsa pompás hősköltemény-paródia, melyben az eposzok ünnepélyes stílusában mesél el egy közönséges falusi kocsmai verekedést. A műben már maga a forma és a tartalom is kacagtató ellentétpárt alkot, melyhez helyzet- és jellemkomikum társul, s ma éppúgy lehet derülni rajta, mint megírásakor. Míg másik korai remeklése, a János vitéz irodalmunk első modern nyelvezetű elbeszélő költeménye, mely csodálatosan ötvözi a tündérmesét és a népéletet, végleges szövegét szinte javítás nélkül írta meg – mindössze hat nap alatt. A juhászbojtárból Tündérország királyává lett Kukorica Jancsi sorsában pedig az egész magyar nép remélt felemelkedését énekelte meg.
A humor és a derű alkotásait azután egyetlen, borongós hangvételű verseskötete követte – Cipruslombok Etelka sírjáról –, melyben a tragikus hirtelenséggel elhunyt szerelme, Csapó Etelka elvesztése miatti fájdalmát írta ki magából. Ám sebzett szíve meggyógyulása után újból szerelemre lobbant, ezúttal Grassalkovich herceg gödöllői jószágigazgatójának a lánya, Mednyánszky Berta iránt, mely vonzalom eredményeként megszületett a magyar szerelmi dalköltészet csúcsának számító, Szerelem gyöngyei c. verseskötet. Berta kisasszonynak nem is volt ellenére a költő közeledése, amikor viszont Petőfi levélben megkérte az apától a lány kezét, a jószágigazgató nyersen visszautasította a poétát, akinek szerelmi reményei így elszálltak, melyek tovatűntét csak a költő felvidéki diadalútja ellensúlyozta, ahol az irodalomba friss nyelvezetet hozó, a népdalok forrásából is merítő költő az iránta megnyilatkozó szeretet megannyi jelével találkozott. Petőfi Úti jegyzetek c. prózakötetében örökítette meg útját. Ugyancsak prózaírói képességeit csillogtatta meg A hóhér kötele c. regényében, s a drámaírásba is belekóstolt, papírra vetve a Könyves Kálmán királyunkat megcsaló Eufémia királynéról és balkézről született fiáról, a magyar trónt jogtalanul – és eredménytelenül – követelő Borics hercegről szóló történelmi drámáját, a Tigris és hiénát.
Ám nemcsak a költészetet, hanem a társadalmat is meg akarta újítani, álmodva egy világról, melyben nincsenek kiváltságok, hanem törvény előtti egyenlőség uralkodik. 1847-ben megjelentette addigi összes költeményét, köztük A kutyák dalát és A farkasok dalát, melyekből kicseng a jogegyenlőtlenségre épülő társadalmi rend elutasítása, így nem csoda, ha Petőfi a Habsburg-titkosrendőrök érdeklődési körébe került. Ő viszont már az előző évben megismerte élete legnagyobb szerelmét, Károlyi Lajos gróf birtokfelügyelőjének, Szendrey Ignácnak a lányát, Júliát, akihez ún. Júlia-verseinek egész sorát intézte, s a Jókai Mór által szabad gondolatjárásúnak nevezett, eredeti személyiségű lány viszonozta is a költő vonzalmát. Végül az apja is lenyelte ellenérzéseit, s beleegyezett a házasságukba, melyet 1847. március 15-én kötöttek meg. Petőfi egyetlen „gróf druszája”, arisztokrata barátja, Teleki Sándor pedig a hosszúra nyúlt mézeshetek idejére az ifjú pár rendelkezésére bocsátotta koltói kastélyát.
„Talpra, magyar…”
Koltón töltötte Petőfi élete legboldogabb időszakát, s hitveséhez, a „feleségek feleségéhez” intézett verseivel, köztük a már említett Szeptember végénnel gazdagította a magyar szerelmi költészet kincsestárát. Majd felköltöztek Pestre, ahol Petőfi a híres „forradalmi kávéházban”, a Pilvaxban gyűjtötte maga köré a később márciusi ifjaknak nevezett fiatal értelmiségieket, akik tenni is akartak azért a világért, melyben „a jognak asztalánál” mindenki „egyaránt foglal helyet”. S 1848. március 15-én – a költő vezetésével – innen indultak el felrázni Pest városát, kirobbantani történelmünk egyik legnagyszerűbb forradalmát, melyben Petőfi gyújtó hatású, az embereket valóban talpra ugrató Nemzeti dalának jelentős szerepe volt abban, hogy a nagy nap délutánján 20 ezres tömeg vonuljon fel a budai várba, s rákényszerítse a bécsi udvart képviselő Helytartótanácsot a cenzúra eltörlésére, a várbörtönbe vetett forradalmár, Táncsics Mihály szabadon bocsátására, valamint a Budán és Pesten állomásozó helyőrség tétlenségre kényszerítésére. S a két városban a forradalmárok átvették a hatalmat.
Az év nyarán megtartott nemzetgyűlési választásokon a költő Szabadszállás képviselőjelöltjeként indult, ám az ellenfelei által véghezvitt népbutítás „eredményeként” elbukott. Ez a fájdalmas vereség is rányomta bélyegét Az apostol c. elbeszélő költeményére, melyben megrajzolta az életét egy igazabb világ felépítésének szentelő, s kivégzéséig a szabadságért küzdő magányos forradalmár alakját. A tragikusan záruló mű végén viszont kicseng a remény, hogy az új nemzedék végre megérti és szívébe zárja a zsarnokság által lelki sötétségben tartott felmenői által meg nem értett, sőt elutasított hőst, hősöket.
Petőfi forradalmi költészetének egészére helyhiány miatt nem térhetünk ki. Összegzésként viszont elmondhatjuk, hogy hatalmas erővel robban ki belőlük a harcra buzdítás, s kétség kívül nagy szerepet játszottak a forradalmi és önvédelmi háborút vívó magyarság fellelkesítésében, küzdőszellemének ébren tartásában. Maga Petőfi is úgy érezte: neki is kardot kell kötnie, s kérésére – századosi rangban – Józef Bem, magyarosan: Bem József erdélyi seregéhez irányították. A magyar zászló alá állt lengyel tábornok és a magyar költő között szinte apai-fiúi szeretet szövődött. Petőfi csodálta a rendíthetetlen kitartással küzdő hadvezért, aki öt nappal a végzetesnek tűnő vízaknai vereség után, Piskinél képes volt elsöprő győzelmet aratni az üldöző császári hadak fölött. S Négy nap dörgött az ágyú…, illetve Az erdélyi hadsereghez c. költeményeiben méltó emléket állított a kiváló tábornoknak, aki 1849 áprilisára mondhatni egész Erdélyt felszabadította.
Ám következett a cári intervenció, és az erdélyi hadműveletek egyik záróakkordja, a július 31-i segesvári csata, melyben Petőfi is életét adta a szabad, demokratikus Magyarországért. Üstökösként tűnt fel irodalmunk egén, ám a tovasuhanó üstökösöktől eltérően ma is ragyog. Állócsillaggá változott… (Forrás: Fekete Sándor: Így élt a szabadságharc költője)

Lajos Mihály