Szimfonikus zenénk óriása

Budapesten, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem pompás palotájának főhomlokzatán látható egyik legkiválóbb zeneszerzőnk és zongoraművészünk egész alakos szobra, emléket állítva a szinte a teljes XIX. századot végigélt komponistának, aki egy nyugat-magyarországi kis faluból indult el, hogy meghódítsa a zeneművészet Parnasszusát. A sors szele már gyermekkorában elsodorta szülőhazájából, s élete jelentős részét Franciaországban, Németországban, illetve Olaszországban élte le, ám idegenben is megőrizte magyarságát, ha pedig haza-hazatért, mindig meghatotta a szeretet, mellyel nemzettársai körülvették a világhírűvé vált művészt. Ő volt Liszt Ferenc, a zenei romantika legnagyobb magyar képviselője s minden idők egyik legkiválóbb zongoraművésze.

Egy csodagyermek Doborjánból

Ausztria Magyarországtól elrabolt legkeletibb tartományában, Burgenlandban fekszik a trianoni békediktátum előtt Sopron vármegyéhez tartozott Doborján mezőváros. 1811. október 22-én itt nyitotta rá szemeit a világra a település messze leghíresebb szülötte, a leendő komponista, akinek édesanyja, Anna Lager osztrák, édesapja, Liszt Ádám viszont magyar volt, a zeneszerző pedig világéletében nemzetünkhöz tartozónak vallotta magát. Már apja, a doborjáni Esterházy-uradalom jószágfelügyelője is szépen zongorázott, csellózott és hegedült, kisfia pedig hamarabb ismerte meg a kottajegyeket, mint a betűket. Mint Liszt Ádám naplójában feljegyezte: „Hatéves korában Ries Cisz-moll zongoraversenyét hallá tőlem játszani. A zongorához támaszkodva szívvel-lélekkel figyelt. Este, mikor a kertből bejött, ennek témáját énekelte. Megismételtettük vele: ő nem is tudta, mit énekel. Ez volt tehetségének első jele. Szakadatlanul kérlelt, kezdjem meg vele a zongoratanulást.” És ő megkezdte…

Az abszolút hallással megáldott gyermek még kilencedik életévét sem töltötte be, amikor 1820 októberében a soproni kaszinó nagytermében már közönség elé lépett, s a hegedűművész Braun báró koncertjén közreműködve, zenekari kíséret mellett, nagy sikerrel előadta Ferdinand Ries német komponista Esz-dúr zongoraversenyét, megadott dallamokra szerzett zenei improvizációival pedig még jobban elbűvölte közönségét. Liszt Ádám a munkaadójának, Esterházy Miklós hercegnek is bemutatta gyermekét, aki zongorajátékával a zenekedvelő főurat is „meghódította”, s 1820. november 26-án a herceg pozsonyi palotájában megtartották Liszt Ferenc első önálló hangversenyét, mely után öt, a csodagyermek meglepően érett játékától elragadtatott főúr felajánlotta, hogy évi 600 forinttal támogatni fogják a kisfiú zenei oktatását. Ám a jelek szerint csak szalmaláng-lelkesedésről volt szó, mivel Liszt Ádám leveleinek tanúsága szerint az összeget sohasem kapta meg… Így a család minden vagyonát pénzzé tette, és Bécsbe költözött, ahol Carl Czerny osztrák komponista – a gyermek tehetségétől lenyűgözve – térítésmentesen oktatta a kis Ferencet.

A vén Dunától a Szajna partjáig

A császárváros közönsége 1822. december 1-jén, az alsó-ausztriai tartományi gyűlés székházában, a Rendek Háza nagytermében sorra kerülő koncerten hallgathatta meg első ízben az ifjú művész játékát, melyet a derék bécsiek hatalmas tapssal díjaztak. A lipcsei Allgemeine Musikzeitung c. zenei lap bécsi tudósítója pedig megállapította Lisztről, miszerint isteni szikra van benne… S hogy ebből a szikrából minél nagyobb láng pattanjon ki, Liszt Ádám családjával a korabeli művészvilág központjába, Párizsba költözött, hogy a legkiválóbb zenepedagógusokkal csiszoltassa tovább gyermeke zenei tudását. Előbb azonban kitérőt tettek Pestre, hogy a magyar főváros zeneszerető polgárai előtt is felléphessen a nagy útra készülődő fiatal zongorista, aki itt több koncertet adott, mindegyiket zsúfolt nézőtér előtt, majd útban Párizs felé, Münchenben, Augsburgban, Stuttgartban és Strassbourgban is nagysikerű fellépésekkel ragadta magával a közönséget a „második Mozartként” emlegetett fiatal Liszt.

A francia fővárosban a nagyhírű Párizsi Konzervatóriumban szerette volna folytatni zenei tanulmányait, s valósággal sokkolta az ott kapott hidegzuhany: az oktatási intézmény szabályzata értelmében, mely nem tette lehetővé, hogy külföldi állampolgárok tanuljanak falai közt, visszautasították jelentkezését. Magántanárok keze alatt viszont egyre tökéletesítette zongorajátékát, illetve zeneszerzési ismereteit, miközben megnyíltak előtte az előkelő szalonok ajtai, ahol újabb és újabb hangversenyeket adott, sőt a Párizsi Operaházban is fellépett, majd áthajózott Angliába, ahol a windsori királyi kastélyban a brit uralkodópár is meghallgatta csodálatos játékát.

Több sikeres franciaországi és nagy-britanniai hangversenykörút után azonban művészi válságba zuhant a fiatalemberré érő zongorista, szakítani akart addigi pályájával, fejébe vette, hogy papként éli le életét, s csak édesapja rábeszélésére mondott le tervéről. A koncertek mellett magántanárként is dolgozott, s beleszeretett egyik növendékébe, a bájos, tizenhétéves Caroline St. Cricq-be, a francia belügyminiszter lányába, aki viszonozta is érzelmeit, s a lány édesanyja sem ellenezte a fiatalok kapcsolatát, ám az asszony hamarosan elhunyt, a belügyminiszter pedig – arisztokrata gőgjében – megtiltotta, hogy Caroline továbbra is találkozzon az „alacsonyabb társadalmi réteghez” tartozó Liszttel. A szakítás lelki beteggé tette az érzékeny lelkű művészt, s apátiájából csak a Bourbon-ház uralmát végleg megdöntő 1830-as francia forradalom ébresztette fel. Lelkesedében belevágott Forradalmi Szimfóniájába, s bár e műből végül csak egy tétel készült el, Liszt lelki egészsége helyreállt, munkakedve visszatért.

„A zongoristák Byronja”

A d’Agoult gróf szalonjában adott koncertje során megismerkedett a gyönyörű Marie d’Agoult grófnéval, majd szerelem szövődött közöttük, s a főrangú hölgy és a polgári származású művész – nyíltan felvállalva kapcsolatukat – Svájcba költözött, faképnél hagyva a jó ideig kettejük viszonyáról pletykálkodó előkelő párizsi társaságot. Genfben vetette papírra a zeneművészet rendeltetéséről szóló cikksorozatát, melyet a Gazette musicale de Paris c. francia művészeti lap jelentetett meg. Ugyancsak a svájci városban született meg első gyermeke, Blandine, s róla szerezte első dalát, az Aranyhajú angyalkát.

Miután elültek a grófné megszöktetése körüli társasági viharok, kétévi távollét után visszatértek Franciaországba, majd Itáliába vezetett az útjuk, ahol második kislánya, Cosima is meglátta Isten szép világát. Újabb, szép sikereket hozó hangversenyek előadása mellett megkezdte majdan Vándorévek címmel egybegyűjtött zongoradarabjai megkomponálását. Ám amint eljutott hozzá a Pestet romba döntő 1838-as dunai árvíz híre, Bécsbe sietett, hogy segélykoncerteket adjon a magyar árvízkárosultak megsegítésére, másfél évre rá pedig magyarországi körutat tett, felkeresve húsz éve nem látott hazáját, s jelentős összegeket áldozott jótékonysági egyletek, kórházak, vakok intézetei számára, illetve egy Pestre tervezett zenede létrehozására.

Az ezt követő évtized során – hangversenyt hangverseny után adva – egész Európát beutazta, Skóciától Konstantinápolyig, Moszkvától Spanyolországig, miközben családja újabb kis jövevényekkel gyarapodott. Hatalmas útikocsit építtetett magának, mely nappal szalonként és ebédlőként, este pedig hálószobaként funkcionált, s még egy zongora is helyet kapott benne, hogy a művész utazás közben is tudjon gyakorolni.

Zongoraversenyei, köztük a legjelentősebb Esz-dúr és az A-dúr zongoraverseny, a Magyar rapszódiák, illetve szimfóniái megírása mellett új műfajjal, a szimfonikus költeménnyel gazdagította a zeneirodalmat. „Ujjai alatt úgy bontakoznak ki a könnyektől csillogó legcsodálatosabb költemények, mint a nap csókjától tavasszal a rózsák, mert Liszt nagy költő. Lelke vezérli kezeit, valóban, inkább szívével, eszével, teljes lényével játszik, mint ujjaival” – írta róla egy Bordeaux-i újság, míg egy angol lap cikkírója ekként jellemezte a virtuóz módon játszó, amellett ízig-vérig romantikus művészt: „Lisztet eddig a zongora Paganinijének nevezték, szerintünk inkább a zongoristák Byronja.” Ám miközben a zeneszerző-előadóművész végigkoncertezte Európát, megromlott Marie d’Agoulttal való viszonya, és szakítottak.

Ingázás Weimar, Róma és Budapest között

1848 elején a magyar művész udvari karmesteri állást kapott az akkor még széttagolt Németország egyik részállamában, a Weimari Hercegségben. Barátságot kötött a zeneművészetbe új színt hozó német komponistával, Richard Wagnerrel, s udvari karmesterként sokat tett zenéje népszerűsítéséért. Időközben elzúgtak 1848–1849 forradalmai, Liszt pedig – hírül véve Batthyány Lajos és a tizenhárom honvédtábornok 1849. október 6-i kivégzését – Funerailles c. zongoraművével tisztelgett a vértanúk emléke előtt.

Liszt 1861-ben Rómába költözött, s figyelme az egyházi zene felé fordult, melyet az archaizálás, a romantika és a realizmus vegyítésével meg akart újítani. Oratóriumokat, miséket alkotott, köztük az Esztergomi misét, 1866-ban pedig hazatért szülőhazájába, s a következő esztendőben – a kiegyezés és az alkotmányos berendezkedéshez kényszerből visszatérő I. Ferenc József osztrák császár magyar királlyá koronázása alkalmából – megkomponálta a Koronázási misét. Ettől az időtől fogva Budapest, Weimar és Róma között ingázott, és sokat fáradozott a magyar nemzeti zeneművészet intézményes kiépítéséért, a budapesti Zeneakadémia megalapításáért, mely tanintézet 1875-ben megnyitotta kapuit, s Liszt megérte, hogy hazája leendő zeneművészeit oktathassa annak falai között.

Idős korában is aktív életet élt, még földi léte utolsó nyarán, 1886 júniusában is két hangversenyt adott, a következő hónapban azonban tüdőgyulladást kapott, s 1886. július 31-én a németországi Bayreuthban örökre lehunyta szemét. (Források: Szelényi István: Liszt Ferenc, dr. Nádor Tamás: Liszt Ferenc életének krónikája, Wikipédia)