Újságírónak lenni jó – interjú Kovács Elemérrel

Március 15-én nemzeti ünnepünk alkalmából magyar állami kitüntetéseket adtak át Magyarország Ungvári Főkonzulátusán – olvashatjuk a Kárpátalja.ma korábbi cikkében.

A kitüntetettek között volt Kovács Elemér, kárpátaljai Európa-díjas újságíró is, a Kárpátinfo munkatársa, aki idén a főkonzulátus sajtódíját vehette át. A mintegy három évtizede sajtómunkásként tevékenykedő beregszászi újságíróval beszélgettem.

– Az ungvári magyar főkonzulátus Bacskai József vezetésével az eddigiektől eltérő szellemben kulturális rendezvények garmadáját kezdeményezi és szervezi a különböző versenyektől a kiállításokon át az egyéb eseményekig. A díjátadással kapcsolatos kezdeményezésük sem új. Minden évben Magyar Arany és Ezüst Érdemkereszttel tüntetnek ki nevesebb kárpátaljai személyeket, illetve sajtódíjat osztanak, melyet egyaránt kaphat szerkesztőség és egy-egy munkatárs is. 2012-ben például Varga Béla újságíró és a Kárpátinfo szerkesztősége részesült az elismerésben. Idén az a megtiszteltetés ért, hogy én kaptam a kitüntetést.

– Nem tudom, de tény, hogy gyakran működünk együtt a konzulátussal. Lehet, hogy éppen azt értékelték, hogy sokszor társulunk a kezdeményezéseikhez. Amikor például a szervezők azzal az ötlettel álltak elő, hogy magyarországi gazdák mellett a határon túliak bevonásával készítik el a Magyarok Kenyerét, meghallottam, hogy már mindenütt gyűjtik a búzát, csak Kárpátalján nem mozdulnak az emberek. Ekkor a szerkesztőség magára vállalta, hogy megpróbál gazdákat szervezni, s ezáltal segíteni. Ez a megmozdulás szép példája volt az együttműködésnek, melynek oklevélben is nyoma van. Talán ez is közrejátszott a mostani kitüntetésben, hiszen ez a szervezési munka valamivel több volt, mint újságírói feladat.

– A legnagyobb megtiszteltetés az volt, hogy 2010-ben Budapesten megkaptam a Szabadelvű Médiaműhely sajtódíját, Európa Éremmel tüntettek ki. Nagyon nagy megtiszteltetés volt, de mégsem kell túlértékelni. Bár rangos díjról beszélünk, a kitüntetésben közrejátszott az is, hogy szerettek volna már a kárpát-medencei régiók közül Kárpátaljáról is díjazni valakit. Így ez a díj kicsit Kárpátaljának is szólt, bizonyítva ezáltal azt, hogy itt is vannak említésre érdemes, rangos újságírók.

– Persze. Egy kitüntetés, mondjon bárki bármit, még a legszerényebb embernek is jólesik. Főleg itt, a mi régiónkban, ahol egy újságíró teljesítményét néha csak szubjektíven értékelik, esetleg a kollégák felől kapunk némi visszajelzést. Azonban egy újságíró, legyen az bármilyen képességű, ha elolvas egy cikket, mindig meg tudja állapítani, hogy az jó cikk-e, vagy sikeredhetett volna esetleg jobban is. Egy díj azonban azt jelöli, hogy nemcsak szubjektíven vagy „belülről” értékelik a teljesítményt, hanem azt, hogy a szakma is elismeri a munkát. Ezért volt fontos számomra az Európa Érem, és ezért fontos minden egyéb díj, amelyben részesülhetek.

– 31 éve vagyok a pályán. Mindig elmondom az ifjabb kollégáknak, hogy ez egy rettenetes „taposómalom”. A mindennapos készenlét, a mindennapi munka szinte az ember teljes energiáját elveszi. Én mégis azt mondom, hogy a napi rutin mellett mindig kell lennie egy hosszabb távra szóló feladatnak, célnak is. Itt vannak például a Kárpátinfo gondozásában megjelent, tematikus, főként turisztikai kiadványok. Örülök ezeknek a köteteknek, és örülök annak, hogy a főszerkesztőnk szorgalmazta a létrejöttüket. A mindennapi munka mellé ezeket is be kellett illesztenünk. Természetesen hosszú időt vesz igénybe a megírásuk, hiszen hónapokon át készülnek ezek a kiadványok, de így mindig tudom, hogy van egy kis plusz feladatom. A 30 év alatt már jónéhány hasonló többletfeladatot elvégeztem.

– Újságírói szinten legkorábban a szőlészettel és a borászattal kezdtem foglalkozni. Ennek a kiadványnak már sokadik kiadása látott napvilágot. De jelent meg cikksorozatom a kuláküldözéssel kapcsolatban, s készítettem interjút a régi mesterségek űzőivel, kerékgyártóval, kötélverővel, sőt az utolsó malomkőfaragóval is.

– Mint már említettem, szakmailag nem foglalkozom komolyabban szőlészettel és borászattal, de a borrend krónikása vagyok annak megalakulása óta. Ebben az a szép, hogy a közel 50 fős társaságban csak a borról és a szőlőről esik szó, s az ember közöttük akaratlanul is tanul. Például egy 6-8 órás Magyarországra vagy máshová tartó utazás alatt csak szőlőről, csak borról beszélgetünk. Mint minden szakmának, a szőlészetnek és a borászatnak is megannyi, kimeríthetetlen ága-boga van, de hallgattam már néhány órán át két galambtenyésztőt, vagy néha horgászokkal beszélgetek, s eljárok a vadászokhoz is – mindenhol ugyanaz a helyzet: az adott szakma kimeríthetetlen. Akik a szakmájukat hivatásként űzik, azoknak minden apróság fontos, és mindig lehet valamit javítani.

– A feleségemen és rajtam kívül a kisebbik lányom is ezt a szakmát választotta, de a nagyobbik lányom szintén kapcsolódik hozzá valamelyest.

– Azt hiszem, nálunk hivatás. A feleségem például három lapot szerkeszt egyszerre, ami sajtótörténeti kuriózum is lehetne. Esetünkben nagy elkötelezettségről van szó. Ehhez a munkaszeretethez azonban hozzátartozik a jó munkahelyi légkör is, hiszen a felettesünk teljesen szabad kezet ad nekünk. Mi pedig minden értékes kezdeményezés mellett ott szeretünk lenni, bárki is csinálja.

– Igen, a Kárpátaljai Magyar Értéktár, melyről kicsit hamarabb értesültem, mint ahogy azt meghirdették. Ezt jómagam is szívügyemnek tartom. Lényegében sok olyan kezdeményezés van, melyet érdemes felkarolni, és mindemellett jó újságírónak lenni.