Múltfogyatkozás: Átépítés II. – Nyitás

– Tudod, mi az, ami sokszor eszembe jutott a távolban? – kérdezte Jekatyerina Mását.

– Nem. Mi? – kérdezett vissza Mása.

– A bunkerünk.

Másodpercekig tartó csönd állt be. Egyszerre emlékeztek vissza a bunkerükre, ami a szomszédos gyár befejezetlen szárnyának az alagsora volt.

– Elmehetünk oda, ha gondolod – vetette fel Mása.

A kávézás után átmentek. A gyár egy évtizede nem üzemelt, pár éve pedig már nem is őriztették. A környékbeli gyerekek, bandák, hajléktalanok szabadon garázdálkodtak az épületben. Az alagsor viszont érintetlen maradt.

A két nő körbejárta a gyárat, majd lementek az alagsorba.

– Megállt itt az idő – mondta Jekatyerina. – Furcsa, fent minden tele van graffitizve és szemetelve, itt meg senki sem járt.

– Talán nem is baj.

Jekatyerina biccentett.

– Emlékszel, itt mondtuk el a nagy titkainkat egymásnak – mondta Mása.

– Igen. Még Leóval is itt csókolóztam először. Tényleg, tudsz valamit róla?

– Tavaly temettük el.

– Mi történt vele?

– Ami anyámékkal – vonta meg a vállát Mása. – Vodkamérgezés.

Jekatyerinát bántotta a lelkiismerete, hogy a barátnője szüleinek sem ment el a temetésére, pedig tudott róluk.

– Miért jöttél haza? – kérdezte Mása.

– Soha nem akartam erről beszélni. Az igazság az, hogy nem bírtam tovább.

– Mit, a jólétet? Hogy van elég pénzed? Ne érts félre, nem irigykedem, csak egyszerűen nem értem.

– Mit nem értesz ezen?

– Hogy pont most jöttél haza. Minden épeszű ember elmegy innen. Nemcsak a házak esnek itt szét, a családok, az élet. Mi magunk is. Ismerlek annyira, hogy tisztában legyek azzal, te nem egyik pillanatról a másikra hozol ilyen döntést. Ezért nem értem, hogy miért jöttél haza.

– Mondd, érezted már magad úgy, hogy vagy valahol, de nem érzed magad odavalónak?

– Minden egyes nap ezt éreztem anyámék mellett. Ittak, ütöttek, én meg nem értettem, hogy mit keresek még mindig mellettük.

– Nem, Mása, ez más. Ez olyan… Hogy is mondjam, hontalannak éreztem magam. Amióta elköltöztem, munkásszálókon éltem, nem vettem ki lakást, nem vettem autót, semmi értékeset, csak gyűjtöttem a pénzt. Húsz évig. És egy reggel úgy ébredtem fel, hogy már nem akartam semmit se. Volt egy halom pénzem, de ezenkívül semmim.

– Én ezt megértem, de miért pont haza jöttél? Miért nem ott vettél egy szép kis lakást?

– Próbáltam ott keresni előbb magamnak. Bejártam a környéket, szebbnél szebb lakásokat ajánlottak, és igaz, nem voltak olyan drágák. De nem éreztem egyik helyen sem azt, hogy otthon lennék. Egész idő alatt nyugtalan voltam, és nem értettem, hogy mitől. Az utolsó háznézőben nyilallt belém, hogy haza akarok jönni. És tudod, amikor átléptem a határt, akkor kezdett ez megszűnni.

– Kátyka, itt akkor sincs jövő. Én csak itt ragadtam, mert nem volt jobb lehetőségem. Amíg nem kezdesz bele, addig mondom, menj el, és ne is gyere vissza. Jó téged látni, beszélgetni veled, de ne akarj ilyenné válni, mint én.

– Milyenné?

Mása gúnyosan magára mutatott.

– Ilyen senkivé. Anyámék lakásában élek, senkim sem maradt. Te legalább világot láttál, jó helyeken dolgoztál, egy értékes életet éltél. Én meg itt poshadtam ebben a városban, és semmit sem értem el.

– Tévedsz, ha azt hiszed, ez adott valamit. Nem adott ez semmit, pénzen kívül. És éppen ezért jöttem vissza. Mert csak itt érzem magamat értékesnek.  Mása, én komolyan mondom, bárcsak én se mentem volna sehová. Bárcsak itthon maradtam volna apámékkal, kibékültem volna velük, meg Andrijjal is… – elcsuklott a hangja. – Elmenekültem inkább. Gyáva voltam megoldani a problémákat. Szóval ne irigyelj.

Elhallgattak. Kint vakító világosság járta át a teret.

– El kéne menni apámék sírjához. Megmutatod merre van?

– Persze. Ha gondolod, most is elindulhatunk.

– Akkor menjünk.

Sz. Kárpáthy Kata

*Reflexió egy fotóra. Múltfogyatkozás című sorozatunk folytatódik.