Múltfogyatkozás: Átépítés IV. – Találkozás

Odabent dohos és nyirkos falak fogadták. A régi fehér festék málladozott, helyenként zöldre színezte a penész.

„Ugyanúgy néz ki minden – állapította meg magában –, ugyanolyan büdös és hideg.”

Végigfutott a hideg a hátán. Összébb húzta a felsőjét. Szemeivel bejárta az egész szintet.

„Csak ennyire nem volt nyirkos” – gondolta a penészes falakat fürkészve. Két nagyobb tartályon akadt meg a szeme.

„Ki az a bolond, aki itt tárol bármit is? Ide akárki be tud jönni” – csóválta a fejét.

Megállt egy oszlop mellett. Az egyik sarkába A+K volt belevésve. Végighúzta az ujjait rajta. Andrijjal ketten vésték fel, miután igent mondott neki.

„Bárcsak nemet mondtam volna” – sóhajtott fel gondolatából.

Lépteket hallott a háta mögött. Nem fordult meg.

– Ide tilos belépni! – mondta egy férfi a tér túlsó felén. – Kérem hölgyem, távozzon innen, ez magánterület.

Ismerős volt számára ez a férfihang, de nem tudta beazonosítani vagy képet társítani hozzá.

– Elnézést, csak véletlenül, izé, bejöttem – válaszolt, majd megfordult.

Megdöbbenve álltak egymással szemben. Egyikük a tér közepén, másik annak peremén.

– Kátyka? – kérdezte bizonytalanul az idegen, akinek az arca megenyhült. Jekatyerinába belecsapott a felismerés, Andrijjal áll szemben.

– Igen. Te vagy az, Andrij?

– Hát, nem gondoltam volna, hogy viszontlátlak. Főleg nem itt.

– Én sem számítottam rád.

Közeledni kezdtek egymáshoz.

– Mit keresel itt? – kérdezte Andrij. – Ne érts félre, örülök annak, hogy látlak, csak érted…

– Másával erre jártunk, és úgy gondoltam, benézek ide.

Egy lépés volt köztük.

– Na, de pont ide.

– Hát, igen.

Jekatyerina hátramutatott.

– Ott az oszlopunk.

– Igen, emlékszem – mondta Andrij. – De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.

– Mondtam, erre jártam.

– Jó pár éve nem voltál a környéken.

– Hazaköltöztem.

Andrij felhúzta a szemöldökét.

– Hová?

– Haza, Andrij. A lakásba.

– Az még megvan?

– Rossz állapotban, de meg.

Csönd állt be. Jekatyerina azon gondolkodott, hogy Másával kellett volna mennie.

– Nézd – szólalt meg végül Andrij –, örülök, hogy találkoztunk, csak tényleg el kéne innen mennünk. Ez magánterület, én őrzöm, főállásban, vagyis néhányszor ránézek napjában, de már végeztem is. Mit szólnál, ha beülnénk a régi kávézóba a bolt mellett?

– Még megvan? – csillant fel Jekatyerina szeme.

– A kávézó igen, a bolt nincs. Vagyis, majd meglátod. Megnézhetjük azt is.

– A régi kasszás munka emlékére – mondta zavartan Jekatyerina. – Jó ötlet lenne benézni oda is. A kávézóban ki dolgozik?

– Nem fogod elhinni, de még mindig Anna néni.

– Te jó ég, nem ment még nyugdíjba?

– Még mindig nem, pedig már húsz éve nyugdíjas. Biztos örülni fog neked.

– De mi lett a bolttal?

– Majd elmondom. Vagyis… Menjünk el kávézni, és majd elmesélem közben.

Jekatyerina biccentett. Szó nélkül indultak el.

Sz. Kárpáthy Kata

*Reflexió egy fotóra. Múltfogyatkozás című sorozatunk folytatódik.