Színfalak mögött: Mónus Dóra segédszínész
Mónus Dóra – tanársegéd a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán és segédszínész a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházban. Rendkívüli alázattal végzi munkáját, s életét mindig az aktuális helyzetnek megfelelően alakítja.
„Építem a helyem felé vezető utat az elismerés reményében” – árulta el, s próbál mindig a dolgok pozitív irányába tekinteni. 1995-ben született, a Beregszásztól pár kilométerre lévő Mezővári községben.
– Hogyan kezdett el érdekelni a színház világa?
– Váriban jártam középiskolába, szavaló, mesemondó kislány voltam, tanáraim lelkes odaadással foglalkoztak velem. A faluban nem volt állandó jelleggel működő színjátszó stúdió. Az akkor Nagymuzsalyban működő „Ficseri” Gyermekstúdióba felvételiztünk sikeresen az egyik barátnőmmel. A felvételin találkoztunk először Évike nénivel. Az általa vezetett foglalkozásokon mindenről játszva tanultunk, hálás vagyok ezekért az évekért. 2010 telén két barátnőmmel felvételiztünk a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatára. Évike nénivel készültünk a felvételire, aki arra is felhívta a figyelmünket, hogy kevés esély van rá, hogy mindenki sikerrel járjon, de mindhármunkat felvették. Rajtunk kívülálló körülmények miatt nem ott fejeztük be tanulmányainkat, másfél évet tanulhattunk ott, és máig azt gondolom, hogy semmiért nem adnám azt a szentesi másfél évet. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy támogatták ezt az elképzelésemet is.
– Ezek után hol folytattad tanulmányaid?
– Váriban érettségiztem 2012-ben, ősszel pedig a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola magyar szakos hallgatója voltam. A fiatalságom legszebb szakaszának kezdetét hozta az az ősz. Szeretettel gondolok ezekre az évekre. A főiskolán Beregszászi Anikó volt az, aki az előadói készség fejlesztésére is figyelmet fordított. A költészetnapi előadásokat rendszerint ő állította színpadra. Sokat köszönhetek a Filológia Tanszék oktatóinak. A színjátszás egyébként a főiskolán is része volt az életemnek. A Gál Natália színművész által vezetett színjátszó csoportba jártam. Összetartó csapattá kovácsolódtunk, hálás vagyok ezekért az évekért is.
– Mi volt az első előadás, amiben szerepeltél, illetve az évek során melyekben láthatott a közönség?
– Az első előadás, amiben szerepet kaptam, a 2015-ben Katkó Ferenc által rendezett Nem élhetek muzsikaszó nélkül volt. Fornosi D. Júlia az év júniusában megállított Beregszász központjában, megkérdezte, szabad-e a nyaram, mert ha tudom vállalni, lenne egy színházi feladat a számomra. Természetesen igent mondtam, így kerültem az előadásba.
Ezek után következett a Tizenkét hónap című meseelőadás Gyevi-Bíró Eszter rendezésében, aki a Veszett brigadéros és a Csillagszemű juhász című előadásokat is megrendezte, melyekben szintén szerepeltem. Majd jött az Időfonal Vidnyánszky Attila rendezésében és az Ez a gyerek Melnyicsuk Oleg rendezésében, ezt követte a Sirály. A nemrég bemutatott A helység kalapácsa zárja a sort.
– A helység kalapácsa című előadásban milyen élményeket sikerült szerezned, illetve mi volt a feladatod?
– Nagyon hálás vagyok, hogy az előadásban én is kaphattam feladatot, így nem szakadtam el annyira jelen helyzetben a színháztól. A közös munka öröme jellemezte a próbafolyamatot, annak pedig kifejezettem örültem, hogy a mindenre kiterjedő bizonytalanságban március elejétől kezdve állandóságot jelentett a próbafolyamat. Szemérmetes Erzsók egyik lányát alakítom, Cséke Adriennel karöltve. Erzsók asszony lányairól Petőfi nem ír, érdekes feladat volt megtölteni élettel a Vidnyánszky Attila által kitalált karaktereket. Nagyon sokat nevettünk és tanultunk a próbafolyamat alatt.
– Milyen kapcsolatot ápolsz a társulattal?
– Gyerekként, mikor még ficseris voltam, féltem a színészektől, köszönni is alig mertem nekik, azt pedig egyenesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy megszólítsam őket, ha egy-egy stúdiós előadás kapcsán találkoztunk. Felnéztünk rájuk, tisztelettel figyeltük a munkásságukat. Mindig nagy volt az izgalom, ha a színészek közül is nézte valaki a produkciónkat. Mostanra a félelem elmúlt, a tisztelet megmaradt. Közvetlen kapcsolatban állunk egymással. Hálás vagyok a türelmükért, a tanácsaikért és azért, hogy tanulhatok tőlük, általuk.
– Van szakmai példaképed?
– Úgy vélem, az ember számára pozitív vagy negatív értelemben minden és mindenki példa lehet. Látszik, ha valaki alázattal és eredményesen végzi a munkáját, nyilván az is, ha ennek az ellenkezője történik. A pozitív példát igyekszem követni.
– Mik a terveid a továbbiakban?
– A tevékenységeim két irányba ágaznak el. Az egyik szerelem, a másik hivatás, és mindkettőért hálás vagyok. Megesik, hogy a szerelem és a hivatás nem fér meg egymás mellett, de igyekszem úgy alakítani az életemet, hogy ne legyenek ütközések, azt viszont nagyon szeretem, ha fedi egymást a színházas és az oktatói tevékenység. Ilyen, amikor gyerekeknek játszunk, vagy tantermi előadást mutatunk be. A jövőt az átfedésekben látom. 2021 őszén Gyevi-Bíró Eszter megrendezte színházunkban a Sirályt. Ez egy színházi nevelési programhoz tartozó osztálytermi előadás. Nagyon hasznosnak tartom a módszert, amivel egy-egy ilyen típusú előadás dolgozik. A jövőre vonatkozó céljaim között szerepel a szakirányú továbbtanulás és az önfejlesztés. Szeretném elsajátítani, hogyan kell és hogyan érdemes drámapedagógiát és színházat csempészni az irodalomoktatásba. Azt gondolom, hogy az eddig megszerzett és a jövőben elsajátítandó tudás is Kárpátalján nyerhet igazi értelmet, szeretném hinni, hogy Kárpátalján van dolgom.
– Mivel szoktad tölteni a szabadidődet?
A szabadidőmet, ha van, minőségi idővé alakítom. Igyekszem élni az aktuális kulturálódási lehetőségekkel. Mindig szórakoztatott az öltözködés is, ha nincs dolgom, szívesen vadászok különleges ruhadarabokra.
– Szerinted ki az a Mónus Dóra?
– Fél évvel ezelőtt könnyebb lett volna megválaszolni ezt a kérdést. Most úgy érzem, fészek nélkül maradó riadt madár vagyok. Nem társtalan ez a madár, dolgosan pásztázza a végtelen kéket, de döbbenten figyeli, hogyan alakul át a fészek, amit otthonnak nevezett, mert szeretne leszállni a rendelt helyére.
Orosz Veronika