Február eleje van…

…az első harmadon túl vagyunk. Tegnap vasárnap volt, már hallani lehetett az első madárcsiripelést, nagyon reménykeltő, főleg, most amikor a sötétség újra támad, de tudják mit, szerintem a tavasz közeledtét jelző csivitelés elnyomja a megszokhatatlant. Érzem, hogy bonyolultan fogalmazom meg az érzéseimet, de ma hajnalban is gyertyafénynél, laptopomnál pötyögöm a soraimat.

Azt, hogy milyen madarak voltak tegnap fogalmam sincs, de hallgatva őket, nagyon másról szól az ő és az én életem. Nem irigykedem, mert ha kellemesen csiripelni nem is, meleg barna hangon dörmögni én is tudok. Gondolom ugyan az a két fő ösztön hajtja őket is, mint engem, ebből is látszik, hogy az élet egyszerű dolgoktól lesz teljes.

Persze ott a repülés. Na, itt azért megingok, irigység terén. Sokáig szerettem volna megtanulni, de nem tudtam rájönni a mikéntjére. Most meg már jobban félek a leeséstől, mint a szabadság kiteljesedésétől. Mindegy is.

Marad az, hogy mindenki a lehetőségeihez mérten éli az életét. A madarak repkednek, csicseregnek, meg mindent, amit csinálnak még.

Én pedig… megyek és megtöltöm a teraszon a madáretetőt fekete magokkal, közben nézem, ahogy esik az eső és a madarak az esőben is szabadon élnek.

U.i.: Létfentartó és fajfentartó.

Erbé
Kárpátalja.ma