Vasárnap

Mi értelme lenne egy olyan világban élni, ahol az emberiség nem értékeli eléggé azon csodálatos sütemények létezését, mint a macskanyelv? A csokoládéval bevont, édes, krémes tészta ínycsiklandó reggeliként szolgál, éppen akkor, amikor az ember a hányinger maró érzésére ébred fel. Az utolsó étek ugyanis, ami gyomrába vándorolt, az a szombat délutáni táskaleves volt, ami, bár laktató eledel, mégis 19 óra múlva már megint éhes lesz az ember.

Reggel – vagy, ahogy mindenhol máshol a világon mondják: dél – kómásan felültem az ágyam szélére. Nem mondom, már előtte tekintetemet néhány percre a telefonom kijelzőjére szegeztem. Mentségemre szóljon, az időjárást kellett oly korán megnéznem. A redőnyök ugyanis, melyek a koránkelést akadályozták meg, még leengedett állapotban védték – a kéthete vizet nem látott növényeim mellett – az én szemeim nyugvását is.

Végre felkeltem, de abban a pillanatban vissza kellett zuhannom puha matracomra, mivel szemem világa előtt hirtelen egy pár csillag jelent meg, és gondoltam, inkább ülve szemlélem őket tovább. Ültem ott még vagy öt percig, aztán – most már tényleg – felálltam. Feltápászkodásom közben majdnem megcsúsztam és visszazuhantam, de mondtam magamnak: „Nem, most már vége – felkelünk!”

Úgy is lett. Kimentem a konyhába, ám ne aggódj, előtte meglátogattam az illemhelyet is. Csak gondoltam, nem számolok be mindenről ennyire részletesen, ha megengeded. Szóval kint vagyok a konyhában, és hát nincs sok minden a hűtőben – lássuk be, vasárnap van –, és még mindig a háromnapos tésztát eszem, na meg a táskalevest. És akkor, hirtelen, a vajas doboz mögül kikandikált ő, a nagybetűs sütemény: a MACSKANYELV. Megmentőm eme hóka vasárnap reggelen (vagy délben).

Rajkó Anna