A nap verse: Weinrauch Katalin: A semmibe hullva

Fény és homály
kavargó forgatagában
zúgnak el az évek,

megtörténik az idő nélküled.
Itt hagytál.
Ez lettem.
Ki?!
Ismerem magam?

Lestem belső hangra,
biztasson a bajban.
Kerestem égi jelt,
figyelmeztessen.
Istent ostromoltam,
kegyében vakon bízva.
És árnyékod maradtam
a semmibe hullva.

Abban a dörrenő percben
dzsentri-búcsút vettél
nevetve:
„Adieu, magadra hagylak, fuss,
boldogulj ahogy tudsz,
küzdj meg az idővel,
s békélj meg velem,
égi hatalmammal”.

Parancsszóra nem megy.
Én nem így akartam.
És ma sem tudom,
hogyan tartsak lépést önmagammal.

Forrás: hhrf.org