Finta Éva: Halotti beszéd

Fölöttünk csönd, riadt homály alant
középütt csak a lélek zsibbadása.
Várunk. Ruhánkban moly matat. Halott
vasat zabál a rozsda, rongyra rágja.
Temessünk tán? Vagy várjunk még kicsit?
Az oszlopok rádőltek templomunkra.
Vigyázz. Talpad alá temetkezik
halott hitünk, a rothadás befogja.
Ültetni kéne, fákat vagy időt
örömkenyérnek, jószagú kalácsnak.
Áldoztál már. Áldjanak a papok
hogy beleköltöztél a szemhatárba.

Vásznadban hamu – pogácsa helyett.
Testedben: rugdosó kísértet.
Viszik, viszik sorsod az istenek
az olajszagú, megrontott Dunának.
Ki hát a holt? És ki az, aki él?
Káromkodás ez, vagy szelíd alázat?
Segítsd, Uram, kivárni végzetünk.
Nem rejtőzéssel. Hiszen megtalálnak.

Íme az őz, ki könnyű lépteit
éber gerinccel reszketi előre.
Csomózza karcsú-kedves lábait
szorongások törékeny remegése.
Idézzük fel a véres köveket
hová fejét letenni kénytelen.
Ez itt a kert, hol játékunk folyik.
A pillanat, ha ideér, üzen.
S csukódik zár, rozsdás retesz zörög
és benn a bárány, kívül meg a farkas.
Fölöttünk rajban zöld döglégy dönög
kukac készül támadni lenn az aljban.

Tekints magadra, szempár. Fenn ragyog
a tiszta fény, a felhők is ragyognak.
De talpunk alatt vinnyog és zokog
az elmúlás, s hogy csendünkké tagadnak
a rendezők, a képzett sorstudók
a játékosok és a szurkolóik.
Sziszegni kéne: Kasszandra vagyok.
Csicsíja, csitt – a csend is hallgatózik.

1990

Forrás: Örök partok