Finta Éva: Halottunk, hősünk

Nem bízzuk Istenre a pusztítást.
Sem az időre – szól egy reszketeg.
Ölünk, s ölelünk új szülöttet.
Az ölelésért lenne az egész?
Vagy az ölés kedvéért ölelünk?
De szüntelenül vérzik a világ
és mindhiába fáj a szeretet.
A szerelem is szüntelen sajog.
Az utcazajban vajon hallani?
Valaki megszámolja a halált?
A statisztikából nem tudható
csak az öldöklők optimizmusa.
„Sose halunk meg!” – ordítja egy száj
s már földre rogy mellette valaki.
Halottunk? Drága hősünk? Ki lehet?
Majd eldöntik a nagyok asztalánál.
„In nomine Patris…” – kedves fiaim
aludjatok csak, csend van odaát.

Mondd, mennyit ér a lelked, drága testvér?
Széth otthonában mennyit adnak érte?
Arcod örökre elveszett, kivéste
a mindenségből egy fényes golyó
egy sokkal fényesebb, mint kurta léted.
Pohár rezeg és benne italod –
eztán soha többé nem tükröződöl.
A halál is csak egy sebes folyó
hömpölyget, ringat, túlsó partra lök.
Csak szíved marad itt, a megszökött

Forrás: Együtt folyóirat 2025/1