Finta Éva: Nem kérdezem…

Már nem kérdezem, mit akar az Isten:

bennem akarja úgyis, mit kíván.

Tükör vagyok? Vagy épp hangyányi láncszem?

Hogy híd, vagy part? Loboncos fűzfaág?…

Már végleg mindenségbe erezetten

mindegy, hogy mit akar az Isten

mert bennem hordozza magát.

A vas, a víz, a tűz, az illatok

párák, gomolygó testű melegek

tócsák csillaggal, napszilánkosan…

már nem kérdés, hogy melyikük legyek.

Felnapraforgózott mezőkön képzeleg

papíron is, bár csend van, és szobám

három falán matat, babrál a szél –

felnapraforgózott mezőkről képzeleg

a bűvös ész, a hófehér papír.

Vagy bodzasorról, útmentén a nyárról

ahogy szökik, körül se nézve, fel.

A dárdás nyárfák igyekezetével

szökik szemem mind följebb, ha figyel.

Hogy Sors? Velem vagy ellenem igyekvő?

Hisz ellenemre is velem marad.

Olvasni kell a mindenség szeméből

s szavakba göngyölni a dolgokat.

Sírást tanultam, örömet tanultam

s tanulom mindazt, ami kényszerít.

Minden irányba szétbogozhatatlan

lökődik létem, s mint amikor baj van:

némán figyel, és tanulva tanít.

1992