Marcsák Gergely: Feketehegy

A Gölnic völgye iszonyú vesetál,
boncasztalon hagyott orvosi edény.
Hűs zománcára alvadt ködökben áll
vészjóslóan a szikeélű Merény.

Fölötte beomlott tárnák, hámorok
alszanak, álmuk rozsdamentes acél.
Minden megáll. Az erdő sem háborog.
A Feketehegyen fürdőt vesz a szél.

Az év- és napszak örökőszi alkony.
Nyálkás víz ül a kerítésfogakon.
Apácarácsát ledobja a balkon
és a cserjék lepte zenepavilon.

A sétány felé botorkál két alak,
s kémlel a ropogás, hogy hová lépnek,
ám talpuk alatt nem rezzen a salak:
ismérve szerint zajtalan a lélek.

Lévay s Jókai sétál szelíden
cimborájukat, a költőt keresvén.
Sejtik, hogy ott ül, szokásához híven,
elveszett szobra csupasz posztamensén.

S ha a holdkorong szilánkokra törten
rászitál már a vérmes Vaspatakra,
ott vannak ők is árnyak fonta körben.
Romok közt zsong a mindenesti trakta.

Merthogy visszajár sok-sok régi vendég,
és adomáznak Tompáék reggelig,
s a bedőlt csarnok, hol derű volt nemrég,
távoztukkor gyásszal újra megtelik.

Napkelet felől betör a fényözön,
így lesz a lenti völgy ismét átlagos.
A romok alól kirobban a közöny,
s a vidék nyakára durván rátapos

Forrás: Együtt 2025/3