Mécs László: Ballada a félkezű férfiről

Ül és zenél sötéten:
vendégei kívánták,
pedig halál-palántát
hordoz komor szívében…
A szíve tarlott, véres hantú rét…

Félkézzel zongorázik
vidám kis léhaságot,
hogy a halálvirágot,
mely bús szemén kilátszik,
ne lássák: kuplék szirmát hinti szét…

A víg zene viháncol:
a párja friss pirosban,
mint a pipacs a rozsban,
s egy lányka gyászban táncol…
Ében s piros hullámban ring a tánc…

Bíbor-piros, meg ében
hullámú volt a kánkán,
mit a halál s a sátán
diktált a harci téren…
Hej, hullatánc volt, vért ivott a sánc…

Veszettül ment a kánkán,
az őrültség viharja
kavargott: és a karja
egy hullahegynek hátán
maradt a szörnyű haláltánc után…

Így járt. S az asszony itthon…
Most néha töpreng félve:
hogy hátha más zenére
járt párja szíve titkon…
S csak zongoráz sötéten és sután…

Jól járt a kar, mely elhullt:
megették tán a hollók,
mint millió hasonlót,
vagy trágyává lett, elmúlt,
s most valahol mosolygó szép virág…

Nehéz a megmaradtnak
átfogni asszonyt, létet,
kaszálni élet-rétet,
mit kettővel aratnak,
s a nő szívén kiverni a régi áriát…

Vendégei kívánták,
s ő zongoráz sötéten…
Pedig egy tarlott réten
halálszirmú palántát
véresre sebesítnek a víg melódiák…

Forrás: Mécs László: Aranygyapjú