Penckófer János: Örökrész (részlet)

/Férfiarcok egy családi albumban/

Sejtések baljós arcvonása nő – 
múltját feszíti rá vonóra, húrra,
szélből szabadult ítéletidőt
vetít dallamíve határon túlra;
s a pattanásig megrándult ideg
nyomán a túlmélyült szemet találja –
a ráncok útvesztőiben sziszeg
Kárpátaljának örök elsodrása.

Egy homlokcsont reccsenése talán,
egy hang, egy jel sugallatát így küldi,
szemöldök sűrűjén veszély csap át
s szemük bogarában tovább gyűrűzi;
rögvest szilánkjaira hull a perc –
időtlen messzeség formálja ajkuk:
„hiába, egyszer úgy is elveszejt,
vagy eleitől fogva homu vogmuk?!”