Reichard Piroska: Beregszászon

Namény utcában, Beregszászon,
áll-e még az én szülőházam?
falán fut még vadszöllő-inda?
udvarában leng még a hinta?

Apám épitette a házat,
azóta elmult egy félszázad;
messze földről hozta a párját,
együtt ültették be a kertet,
ismerték minden bokrát-fáját
s mire első gyümölcse termett,
megszületett az első gyermek.

S ó, rózsa, rózsa mennyi nyilt ott
amelyet mind az anyám oltott;
az ágyást bársonylevél szegte,
mellé a rezedát szerette,
középen – asszonyára rávall –
verbéna virult violával.

Kis kapával, óvodás voltam,
az ösvényt én is garaszoltam;
fogócska és bujósdi közben
én is gyomláltam és öntöztem;
fecskecikázást néztem szótlan
s galambjainknak szemet szórtam.

Azóta nem rejtettek lombok,
nem szálltak köröttem galambok,
azóta nem oly édes már a
földi eper, ribiszke, málna…

…tünjetek el, ti mai árnyak,
vigyetek vissza, fecskeszárnyak:
gyerekszívvel utcánkon végig
megtalálom házunk, a régit;
kis kapun be, át a dufarton
ha belesnék azon az ajtón,
hívó körében a lámpának
asztal terítve, minket várnak
tejet hoznak, kenyeret szelnek,
– otthon fejt tej, habos és édes
anyám az órát tudakolja,
apám dörmög ujságja mellett:
„Hol késik az a négy rossz gyermek?”
Tornác felől zsivajgás támad,
kattan a kilincs s a vidám had
(öcsém most lesz negyvennyolc éves)
körülöleli és csókolja
nevető fiatal anyámat…

Nyugat, 1939/5