S. Benedek András: Új tavasz, fejsejlő remény

Csordul az eresz, a tornácon megül
a fény. Tavasz lesz, csak a jelre várok, 
mert új szerre idézett a törvény: 
hívatnak a kőbezárt szentkirályok.

A trónon kóbor fattyúfiak ülnek, 
kábán legjobb boraink hevétől,
s már a vadak is riadtan menekülnek 
a hercegek vadászó erdejéből.

A királyi kertbe ordasfalka tévedt, 
hiánya van jó kosnak és üszőnek, 
latrok vámolják a tiszai révet, 
tipratják a legszebb legelőket.

Útnak indul hát az öreg Ardó
a Basán, Tóháton át a sárhajón. 
S vele mennek a hitet megtartó 
ősök, túl az eföldi halálon.

S jönnek mind, kiket az idő elárult, 
kiknek nincs már hazájuk e földön itt, 
hozzák hitüket, rejtett zugárut, 
kerülve rongy ritterek várait.

A tar hegyek közt már nem fog az átok, 
ahol a föld szíve szünetlen dobog, 
s már várnak a fehér barátok:
a töviskeresztet őrző táltosok.

Hetednap indulunk komor éjfelén, 
hét törzs, hetvenhét nem utódai.
S mire a hajnal átvérzik zord egén, 
földerengnek Fehérvár ékes tornyai.

Forrás: Együtt 2004/2