Szepesi Attila: Vérke-parti ház

Hol görbe szél motoszkál
madárszárny-surrogásban,
és lelkek sora kószál
a világvégi házban:
botolnak éji léptek,
csoszognak puha talpak.
A zsarátnok kiégett,
és aki szólna, hallgat.

Gurulnak gesztenyék és
visszfényük ébenbarna,
akár az őszi ég és
a holtak üszkös arca.
Kéményre hull a porhó,
nincsen múlt, sem jövendő,
és kormosan bolyongó
ablak tükrén a felhő.

Szélben a bogáncskóró
rozsdás levele hullik,
és mohos házfalakra
fenyők árnyéka nyúlik.
Tiktakkol falióra,
motoszkál kisegérke,
és bársonypuha hóra
csordul a harang vére…

Borbála, Luca-ünnep…
Hófúvásban derengő
subás pásztorok jönnek,
szól betlehemi csengő:
krampusz lánccal csörömpöl,
festett angyal kolompol.
Bojtárok zúzos ággal
hadonásznak bolondul…

Ünnepek vonulása
halottak másulása.
Nem lép be senki többé
a világvégi házba.
Se kert, se pincelépcső,
se diótörő varjak.
Aki szólhatna: messzi
ködökbe fúlva hallgat.

Balkáni virradatra
gyűlnek balkáni esték.
Összekuszált utakra
léptek-tiporta mezsgyék.
Ajtón a szél dörömböl,
szavak emléke hamvad…
Kiszáradt vizek partján
kuvaszok felugatnak.