Tárczy Andor: Napkelet

Itt más az illata megannyi virágnak,
Más az íze csóknak, harapásnak,
Más itt a színe zászlónak, halálnak,
Más értelmet kap jelzés és mozdulat.

A kövek másképp koppannak, zuhannak,
Másként örül és riad a madár,
A semmi nagyobb súllyal ül a vállon,
A minden öröme is apró s hallgatag.

Aki elmegy, szívünkbe vés keresztet.
Más nyelven jegyzik, aki születik.
Más itt a színe zászlónak, halálnak,
És mást jelent az ott és az itt.

Élünk, kiáltunk, ölelünk, remélünk,
Dacos életünkkel itt, napkeleten,
Álmunkban meglopjuk a szabadság fáit,
De közben nem értjük, a szó mit üzen.

Élünk s még remélünk. De hitünk egyre fárad.
Kopik napunk. És csillagjaink hullnak.
Gyémántdarabkáit rejtegetjük féltve,
S kezünk már lassan nem talál más kézre.