Vári Fábián László: Orromból a szél

Mikor az erdő égni kezd,
S ropognak a fák csontjai,
kérve-kérem a felleget:
áldott batyuját bontsa ki.

Söprik azonban az eget
a szél hatalmas szárnyai,
a láng, a láng a holdba kap,
lehet sírni, jajongani.

A tűz, a tűz engem akar,
buja, nőstényi hatalom,
ágyasházába úgy megyek,
mint vágóhídra a barom.

Költenék neki valamit,
írni, mondani nem merem.
Elszakadnak hangszálaim,
megbénul mind a két kezem.

Lehetne lányom, asszonyom,
több változat nem érdekel.
Jöjjön inkább a láz, a láz,
önnön véremben égjek el!

Aztán a rontás leterít,
s a vánkosra vért hördülök.
Gyöngytermő szememre gyűlnek
az álomrabló ördögök.

Mikor a hajnal rám akad,
szemgödreimben mit talál?
Egyikben az élet dereng,
másikban fészkel a halál.

De orromból felcsap a szél,
s ellobbant minden csillagot.
Miasszonyunk, Miasszonyunk
már öltözteti a napot.