Akikre büszkék lehetünk… Interjú Baksa Eleonórával
Egy intézmény fejlődéséhez, sikerességéhez nagyban hozzájárul a vezetők szerepe, egyénisége.
Baksa Eleonóra hosszú éveken át dolgozott a Csonkapapi Napsugár Óvoda nevelőjeként, két éve az intézmény vezetőnőjeként tevékenykedik. Az élethosszig tartó tanulást tűzte ki célul, s ennek szellemében igyekszik irányítani az óvoda mindennapjait is.
‒ Mikor és hol született? Mesélne kicsit gyermekkoráról, tanulmányairól?
‒ 1973-ban születtem Bótrágyon. Szülőfalumban jártam óvodába, majd a tanulmányaimat is ott kezdtem el. Édesanyám az általános iskola magyar osztályába íratott be annak ellenére, hogy a barátnőim és kortársaim zöme az ukrán csoportba jelentkezett. Az évek során tanáraink nagy szeretettel és odaadással tanítottak bennünket a magyar nyelv szépségére, hagyományaink ápolására, megőrzésére, így elhatároztam, hogy én is pedagógus leszek, és továbbviszem ezeket az értékeket. Az általános iskola után a Munkácsi Tanítóképző óvodapedagógiai szakán folytattam a tanulmányaimat. Hirtelen olyan környezetbe csöppentem, ahol a magyartanáron kívül szinte senki nem beszélt magyarul. Az osztály fele román nemzetiségű volt, így a magyar nyelv és irodalom órák kivételével teljes egészében orosz nyelven folyt az oktatás. Kezdetben nagyon nehéznek tűntek a mindennapok, de az évek során tökéletesen elsajátítottam az orosz nyelvet, aminek a későbbiekben is hasznát vehettem.
‒ Mi történt ezután? Miért döntött úgy, hogy folytatja tanulmányait?
‒ 1993-ban, immár húsz éve vehettem a kezembe első diplomámat mint ifjú szakember. Aztán férjhez mentem Csonkapapiba, s a helyi óvodában kezdtem el pályafutásomat nevelőnőként. Jelenleg is itt dolgozom az intézmény vezetőjeként.
A 90-es évek elején Kárpátalján csak az Ungvári Állami (ma Nemzeti – a szerk.) Egyetem és a Munkácsi Tanítóképző bocsátott ki pedagógusokat. A diploma, amit szereztem, még bőven megfelelt az akkori elvárásoknak. De számíthattunk arra, hogy ez változni fog, és eljön az az idő, amikor tovább kell képezni magunkat. Nagy örömmel töltött el a tény, hogy ezt lakóhelyemhez közel, anyanyelven tehettem meg. 2006-ban másoddiplomásként sikeresen felvételt nyertem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola óvodapedagógia szakára, így három évre újfent a padok mögé ültem.
‒ Nem okozott nehézséget összeegyeztetni a munkát a tanulással? Hogyan teltek a főiskolás évek?
‒ Nem mondhatom, hogy könnyű volt, hisz a munka és tanulás mellett családanyaként is meg kellett állnom a helyemet, két gyereknek, egy lánynak és egy fiúnak vagyok a büszke édesanyja.
A főiskolás éveimre mindig szívesen gondolok vissza. Felnőtt fejjel teljesen másként látja az ember a dolgokat. Mást jelent tizenévesen diáknak lenni, mint 30-40 éves korban. Eltérőek az értékek, mások az észrevételek s az elvárások is. Az itt töltött idő alatt szoros barátságok alakultak ki, melyeket máig ápolunk.
‒ A főiskola után újra Munkács következett. Miért?
‒ A főiskola után lehetőségem nyílt a vezetőnői állás betöltésére, ám ehhez szükség volt specialist szintű diplomára, így a Munkácsi Állami Egyetemre vitt az utam, s még egy év tanulás következett. Elmondhatom, hogy végigjártam a szamárlétra minden fokát, így betekintést nyerhettem több felsőoktatási intézmény működésébe.
‒ Tehát van összehasonlítási alapja a kárpátaljai felsőoktatási intézmények viszonylatában. Mesélne a tapasztalatairól, benyomásairól?
‒ Mindegyik intézménytől kaptam útravalót, amit munkám során kamatoztatni tudtam. Már a tanítóképző után is felkészülten léptünk ki a nagybetűs életbe, de a főiskolánk segített elmélyíteni a korábban szerzett tudásanyagot, és jelentős mértékben bővítette azt. Nagyon érdekes volt anyanyelven újratanulni a pszichológiát, pedagógiát és más tantárgyakat. Új rálátást biztosítottak a világra, s mindenekelőtt a munkámra is. Különösen figyelemfelkeltő volt számomra, amikor az órákon szerzett elméleti tudás többször is alátámasztotta az évek során összegyűjtött tapasztalataimat.
‒ Felvázolná az óvoda működését?
‒ Az óvodánkban két csoport működik, melyekben összesen 37 gyermek nevelkedik. A nagycsoport 20, míg a kiscsoport 17 gyereket számlál. A kollektíva 13 tagból áll, s nyugodt szívvel mondhatom, hogy az évek során kis családként forrtunk egybe. Mindenki a tőle telhető legnagyobb odaadással végzi munkáját, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, s a szülők is elégedettek legyenek. Fontos, hogy megbízzanak bennünk, és úgy hagyják nálunk a gyermekeiket, hogy tudják, jó kezekben vannak. Az intézmény számos pozitív folyamaton ment keresztül, időről időre fejlődik, szépül, s bátran mondhatom, hogy minden feltétel adott a gyermekek testi és lelki épüléséhez egyaránt.
‒ Mit adott Önnek a főiskola?
‒ Sok hasznos, az életben is kamatoztatható dolgot tanultam meg az évek alatt. Felejthetetlen élményként maradnak meg bennem a konferenciák vagy a nyári táborok. Odaadó, lelkiismeretes tanárokat ismerhettem meg, akik nem veszik félvállról a munkájukat, s akik nemcsak tanítványként, de kollégaként is tekintettek ránk. Külön kiemelném az anyanyelvi nevelést, aminek fontos magyarságmegtartó ereje van térségünkben. Óvodánk nevelőnői s jómagam is több, a főiskola által szervezett továbbképzésen, konferencián vettünk részt. Ez is bizonyítja, hogy az intézmény nem engedi el az egykori diákok kezét, több rendezvénnyel, konferenciával biztosít lehetőséget az újbóli találkozásra, a folyamatos fejlődésre és az élethosszig tartó tanulásra.
Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma