Császárod volt? Nem is szültél! 

Az apa biztos, le sem tagadhatja a babát. Na de ki az anyuka? (Ha-ha-ha). A könnyebb utat választottad? Nem szégyen. Nem mindenkinek való az a fájdalom. Felfekszel az asztalra és a szülésznő intézi a többit. Ne vegyük ezt egy lapra a vajúdással, az IGAZI szüléssel. 

Ha valaki megkérdezte tőlem a várandósság kezdetén, hogy milyen szülést preferálnék, a császármetszésre voksoltam, mivel valóban ez élt könnyebb útként a köztudatban. Hallottam horrorsztorikat 19,  48 órás vajúdásról, fenékig felrepedt vagináról, hónapokon át gyógyuló, kínzó aranyérről. No de a császárról? Manapság már csinos kis vágások vannak, nem úgy szabdalnak, mint egy disznót, ahogyan régen. Alszol egyet, és mire felkelsz, már kint vár a porontyod. Megy, mint a karikacsapás. Semmi gátmetszés, megaláztatás, semmi szégyen. 

Később Dr Internet a természetes út felé terelt okosságaival: a császáros gyermek nem fog tudni kellőképp küzdeni, nem lesz olyan szoros a kapcsolat az anyával, szüksége van a szülőcsatornában található baktériumokra…  és egy hegynyi litánia arról, hogy miért nem teszek jót a babával, és hogyan leszek szar anya császár esetén.

Nem ön dönt! 

Végül nem rám hárult a döntés a szülés mikéntjét illetően. A nagy napig farfekvéses gyermekem ugyan befordult az utolsó pillanatban, de esetemben ez nem jelentett természetes szülést, mivel neurológiai indikáció fejelte meg trombofíliás, alacsony progeszterionszintes, veszélyeztetett állapotomat. 

A könnyed császár

Nem vagyok prűd, sem szégyenlős, nincs különösebb bajom a testemmel, így amikor le kellett vetkőznöm a felkészítő teremben, nem éreztem magam különösebben kényelmetlenül. Akkor sem, amikor a nővér csekkolta, hogy megfelelően sikerült-e a pocaktól az a bizonyos borotválás, vagy amikor vágóhídra helyeztek a csupafény, hideg műtőben. A testem rongyként történő pakolgatása, a katéterezés már ébresztett némi gátlásosságot, de sokkal inkább lefoglalt a gyermekemért aggódás, no meg egy hangyányi halálfélelem. Szerencsére a babával minden rendben volt, kaptunk pár percnyi közös időt is, mielőtt aranyórázni vitték az apjához, majd kedélyesen összeférceltek. Ezután pánikrohamszerű rosszullét következett, majd istentelen fájdalom. 

A könnyebb úthoz tartozott aztán, ahogy

– káromkodva vertem szét a kezem a fájdalomtól a vas éjjeliszekrényben (innen is elnézést az anyukától, aki a fal mellett lapult csöppségével);

– meg akartam ölni a(z egyébként tündéri) nővért, amikor arra biztatott, hogy engedjem el magam, miközben azt éreztem, hogy a vágáson benyúlva gitározik a belső szerveimen (nyilván nem ezt tette);

– remegve, rogyadozva vonszoltam el magam a fürdőszobáig, hogy lemosdjak, és friss, ropogós pelenkába bújtassam magam. Vagyis bújtasson a nővér;

– pár perccel a szülése után beköltöztetett szobatársam életére törtem gondolatban, amikor törökülésben tolta két pofára a hamburgerét, miközben én felülni sem bírtam, és mindössze egy müzliszelet kotyogott a beleimben;

– tovább fokozódott gyilkosösztönöm, amiért infúzió helyett egy (korábban a fejfájásaim ellen is hatástalan) paracetamol tabletta volt minden fájdalomcsillapításom a talpraállítást követően;

– bosszankodtam, amiért nem Kárpátalján szültem, ahol mellettem lehetne a férjem, és első gyerekes szülőként nem egyedül kellene életben tartanom a lányom a hazaengedésig. 

Egy-két napon belül már jókedvűen anekdotáztam az élményeimet minden jó, ha a vége jó alapon. De azért ma is kinyílik a bicska a zsebemben, ha valaki megúszásként beszél a császármetszésről, mert ez a könnyebb út – rutineljárás ellenére – a legnagyobb hasi műtétek egyike, amit senkinek nem lenne szabad félvállról vennie. 

Pallagi Marianna

Kárpátalja.ma