Kárpátalja anno: az Ungvári Dalárda

82 évvel ezelőtt, 1933. szeptember 3-án újra megalakult az aranyérmes Ungvári Dalárda, mely 15 éven át nem működött.

Egy évvel később, 1934-ben Huszár Ernő karnagy vezénylete alatt ünnepelték az 1864-ben (más források szerint 1866-ban) alakult dalárda fennállásának 70. esztendejét.

Az Ungvári Dalárda folyamatosan jelen volt a kárpátaljai kultúra életében, az 1891. december 20-án megjelent Kelet című lapban így olvashatunk róluk:

„Soha életemben nem fogom elfelejteni azt, a minek 1884-ben Miskolczon az akkori orsz. dalárünnepélyen tanuja voltam. Szegény megboldogult Grünwald Bélával utaztam Miskolczra Melczer Gyulát látogatni, éppen az napra esett a miskolczi színházban a dalárdák versenye. A versenyben, mely a miskolczi színházban tartatott meg, Huber Károly »Férfi kar«-a. melyet a »Talpra magyar!« czimü költeményre irt, volt a műsor egyedüli pontja. Minden versenyző dalárda ugyanezt az egy férfi-kart adta elő és az interpretáczió, a gondolatkifejezés, a rythmusnak jellemzetes kihasználása, a szinezés és szabatosság voltak a versengésnek tárgyai s szolgáltatták a mértéket a jury ítéletéhez. Az ország legrégibb és legjelesebb dalárdái szálltak sikra: a pécsi, debreczeni, kolozsvári, budai, egri, smindegyik nehézzé tette a juryre nézve, hogy egyiket a másik fölé emelje. A halgatóság véleménye is ingadozott. Az elsőségre evidens-kandidátus nem volt; egyhangúlag az első dijat ezek közzül az egyiknek sem ítélték volna oda. Ekkor szerényen, minden előleges nagyobb hirnév nélkül, inkább a becsületért, mint a dicsőségért küzdő bátor csapat módjára felvonult egy tüzes tekintetű, érdekes sápadt arczu gkath. papnak vezetése mellett az ungvári dalárda. Mi hárman Grünwald Bélával és Melczer Gyulával az első sorban ültünk, és Grünwald Béla a maga szikrázó, de mindig mélyen járó szellemével még mosolygva jegyezte meg, vájjon egy papból lett karnagy képes-e behatolni oly költeménynek szellemébe, melyet nem is annyira az értelem, mint inkább csak a szenvedély van hivatva átérteni. E közben Drohobeczky Gyula megadta a vezénylő pálczával a jelt és megkezdődött az ének. Abban a pillanatban, mint a kórus kiejtette, e két szót: »Talpra magyar!« abban a pillanatban az addig nyugodtan álló papról mintegy eltűnt a talár, kezéből eltűnt a karnagyi pálcza és átváltozott karddá, harczi jelmezzé. Ez az ének nem színházi előadás volt, hanem egy seregnek kirohanása a csatatérre. Ez az ének egy véres zuhatag volt, mely zuhanása közben lángokká változott. Az előbbi dalárdák valamennyien a zeneköltő instrukczióihoz tartották magukat. A szerint vették a pianokat. crescendókat, fortissimokat. Az ungvári dalárda azonban csak Drohobeczky Gyula lelkétől vette az instrukcziókat, és Drohobeczky Gyula nem azt a »Talpra magyar«-t sugalmazta, a mit Huber Károly megirt, hanem ugyanazt, a melyet 1848-ban énekeltek. Az egész szabadságharcz lefolyt a közönség szeme előtt az alatt a nyolcz perez alatt, míg az éneknek vége volt. Soha ilyen büvöletes és frenetikus hatást nem éreztem. Grünwald Béla szoborrá vált (mint később mosolyogva mondá) a hideg borzongástól. A tűztől, melyet ez a lángoló csataének szétárasztott, az inspiráczíó borzongása futott végig a hátgerinczeken. Az egész közönség tombolt, zajongott, kalapot lengetett, zsebkendőt lobogtatott, könyezett, kaczagott. A jurynek nem volt többé semmi dolga az első dijat illetőleg. Az éneket megismételtették és Drohobeczky Gyulát a színpadra rohanva ölelték át a dalárda-ünnepély elnökei és vezérlő tagjai. S ekkor igy szólt Grünwald Béla: »Látjátok ilyen bolond szerencséje van ennek a magyar fajnak. A ki neki a »Talpra magyar«-t. megteremti, az egy Petrovics (Petőfi), s a ki neki ezt a költeményt igazán meg tudja magyarázni: az egy Drohobeczky.«

E jelenet előttem felejthetetlen, és midőn Drohobeczky Gyula püspöknek megy Horvátországba, még inkább eszembe jut. Meg vagyok róla győződve, hogy a mint azok nem felejtették el a »Talpra magyar«-t, a kik Drohobeczky Gyula dalárdájától hallották 1884-ben, ugy ő maga sem fogja elfelejteni, bárhová indítsa is a Gondviselés.

Íme az élő példa arra, hogy reverenda és a színpadnak akár dalló és zenélő, akár elbeszélő, akár alakító művészete, rendeltetésüknél fogva, nem halálos ellenségek, s hogy tehát a szinpad tiszta és igaz művészete kedveért sem kathólikus hitét elhagyni, sem papi jellegét megtagadni nem kénytelen senki.”

Marosi Anita

Kárpátalja.ma