Kárpátalja anno: az ungvári disznóhizlaldai nyomortelep

Első alkalommal egy újságcikkben találkoztam az ungvári „disznóhizlaldai nyomortelep” kifejezéssel.

A Keleti Ujság 1934. április 1-jei száma írt arról, hogy Sztojka Sándor görögkatolikus püspök húsvét előtt öt mázsa pászkalisztet és ruhákat juttatott a disznóhizlaldai nyomortelep rászorulóinak.

Nem sokkal később, ismét elém került ez a megnevezés, mégpedig Keszthelyi Erzsi Gipszangyal című könyvében, amely Ungváron jelent meg 1936-ban.

Az újságírónő így ír a radvánci telepről:

„A rendőri hírrovatban elég gyakran lehet találkozni ezzel a szóval: Disznóhízlalda. Ilyenkor a régi városi disznóhízlalda ólaiban meghúzódó emberekről van szó. Mert szó, ami szó, a disznóhízlalda lakói elég gyakran kerülnek összetűzésbe a törvénnyel. Az enyém-tied fogalmát a kényszerítő szükségben gyakran összecserélik és ilyen fogalomzavar nem ritkán verekedésben robban ki. Az áldozat azután a kórházban bepólyált fejjel vagy törött tagokkal nyöszörgi el az esetet az újságírónak, aki – mert egészen kis értékről, legtöbbször ennivalóról van szó – kihangsúlyozza a dolog specialitását azzal az egy szóval: Disznóhízlalda.

A városi közgyűlésen heves vita támadt a Disznóhízlalda körül, melynek nem idevaló illetőségű lakóit ki akarják utasítani illetőségi helyükre. A városatyák magukból kikelve támadták vagy védték a Disznóhízlaldát – ki-ki meggyőződése szerint – olyan elánnal, hogy a két hónap előtti gyilkos vihar gyenge szellő volt e zajhoz képest.

És ezalatt a Disznóhízlaldában?

A fülledt, eső előtti nyárvégi délutánban még jobban behúzódnak a földbe vájt odukba. Két-három család együtt, veszekedve, morogva és mégis valami meleg állati szolidaritásban. Egyik-másik már megkapta az Írást, melyet a halálos ítélet iszonyával vagy apatikus belényugvással fogadnak.

A férfiak morognak, az asszonyok sírnak. A férfiak ülnek a vetetlen ágyakon, dologtalan kézzel, elpuhultan és káromkodva. Az asszonyok dolgoznak, mint az állatok. Rosszagú ételeket kavarnak a füstölgő tűzhelyen, pelenkát mosnak, gyerekekkel bajlódnak, cepekednek, rendezgetnek – és semminek sincs látszata. A bűz szörnyű, fojtogató és rendetlenség olyan megrögzött, hogy azt semmi munkával, akarattal és elszántsággal sem lehet megbontani. A rendetlenség áll, mint az ólakig lesüllyedt emberek szegénységének jelvénye.

Az eső elered, a víz becsorog, a füst visszacsapódik a rossz tűzhelyeken és keserű lesz tőle a kása.

Azt mondják, vannak vagy háromszázan. És legalább ugyanennyi gyerek. A gyerekek vidám pofácskákkal nézik anyjuk siránkozását vagy apjuk káromkodását. Megszokták mindkettőt. Serdülő lánykák mocskos ruhában, szalaggal a hajukban, foxtrottot járnak a pocsolyás úton. A láp virágai – villan fel bennem a giccses mozicím.

Az eső szakad. Hova lehet menekülni? Az út elején skatulyányi fehér házikó áll és ahogy odaérek, ősz hajú bácsi invitál: Tessék, tessék…

Fedél alá jutok, tiszta kis szobában vagyok és az ablak előtt mosolygó feketekendős nénike ül. – Tessék, tessék – mondja ő is. –Tessék nyitni…

Feketefedelű bibliát tart elém, melyet gondolkodás nélkül felnyitok. Egy pillanat alatt átvillant bennem: könyvnyitó asszonyhoz kerültem. Az odukban felszedett szörnyű hangulat lassan oszlik, ahogy jövőm rózsás körvonalai bontakoznak a jósasszony leírásában.

Majd – mert az eső szakad és kénytelen vagyok maradni – megkérdi véleményemet a kiutasításokról. Mert ő is megkapta az Írást. Sopánkodik azon, mi lesz, faggat, mit beszélnek a városban erről az utak, feltételezi, hogy hallottam erről, mert olyan »hivatalosforma« kisasszonynak néz.

Felelet helyett ránézek a bibliára. megint szomorú vagyok. Mit ér minden jóslás, ha nem tud semmi vigasztalót kiolvasni belőle e szörnyű szegénységben sínylődő emberek számára, akik könnyesen, görcsös kézzel ragaszkodnak az oduhoz, melyben meghúzódnak, ha becsorog is, ha a szél fütyül résein át, de számukra mégis az otthont jelenti…”

Itt ér véget Keszthelyi Erzsi írása.

De miként alakult ki Ungvár radvánci részén eme szégyenfolt?

Az Uj Közlöny 1928. január 28-i számából ezt is megtudhatjuk: „Jó pár évvel ezelőtt, amikor éppen olyan nagy volt a lakásmizéria, mint manapság, összeszedelőzködött egy pár szegényember és tiszteletteljesen a városi vezetőség elé járult, azzal a kéréssel, hogy adjon a város valamilyen telket, amire vityillókat építhessenek. Az aranyos lelkű urak nyomban átérezték a kérés jogosságát, mondván: – Édes fiaim, kívánságotok parancs számunkra… Menjetek a disznóhizlaldához, van ott hely elég, építkezzetek. Annyi pénzetek nincs, hogy a telkeket megvásárolhassátok, de ez nem is fontos, a fontos az, hogy bér fejében havonta 20 koronát a városi pénztárba befizetni el ne mulasszátok… És a szegény éhes-jánosok letelepedének a számukra kijelölt helyen. Nem építettek palotákat, csak amolyan sárkunyhókat, de hát istenem, favágóknak, meg uccaseprőknek az is jó, ha jobb nincs. Jól az eszükbe vésték a jószívű uraik tanácsát és nem késlekedtek minden hónap elsején beállítani a városi pénztárba, ama 20 koronák ügyének elintézése végett.

És egy szép napon boldogságuk ragyogó egére fekete, komor jelleget vont az árvíz. A kiöntött Ung nem volt szentimentális. Nem törődött a szegény emberek könnyeivel, szennyes habjai belopództak a telepre és pár pillanat alatt megsemmisítették az ott lakók vagyonkáját. Fösvény ember jól teszi, ha kikerüli a koldust, különben annak a veszélynek teszi ki magát, hogy alamizsnát kérnek tőle. A disznóhizlalda lakói koldusbotra jutottak, a város urai igyekeztek kitérni előlük. És amikor az árvíz után bért fizetni megjelentek az árvízkárosultak, a bér összegét nem fogadták el tőlük, mondván: – A telkek az állam tulajdonát képezik… Nincs jogunk ez idő szerint bért kérni tőletek. Így akarták a szerencsétleneket a segélyakcióból kizárni. Az árvízkárosultak, abban a reményben, hogy az őket ért elemi csapás hatotta meg az urakat, szépen zsebre vágták a béröszeget. A jelenet hónapokon át megismétlődött: a város nem fogadta el a disznóhizlaldás telepen lakóktól a kikötött 20 korona havi bért.”

Egy másik magyarázat is létezik. A Pesti Hírlap 1938. december 8-i számában olvashatjuk: „A világháború alatt Ungvárnak a Kárpátokat Védő hadsereg ellátásában fontos szerepe volt. Az élelmezés feljavítására a hadbiztosság hatalmas disznóhizlaló telepeket építtetett. Midőn a monarchia összeomlása után a csehek megszállták Ungvárt, ahol nagy volt a lakáshiány, a szegény magyar és orosz lakosságot hajlékaiból kidobták és a hizlalda sertésóljaiba helyezték el. Az ólakat idővel átépítették, „lakályosabbá” tették. A kályhákból bádogcsövek vezetnek már az ajtókon és ablakokon keresztül a szabadba. Egy-egy kis vacokban 6–8 tagú család is tanyázik, bútorról alig lehet beszélni, csak rongyokat szalmát látunk. Jelenleg még 300 család van a disznóhizlaldában elhelyezve és az úgynevezett kocsi-telepeken, melyet kiselejtezett vagonokból építettek. Utóbbi persze valóságos luxustelep, az előbbivel összehasonlítva. A nyomor, piszok, erkölcsi fertő és vérbajnak persze forrásai ezek a telepek. Kiürítésüket remélhetőleg nemsokára folyamatba teszik. Elég sok üres ház, „kultúrintézmény” áll üresen a csehek kivonulása óta. A telepet valószínűleg idáig is csak azért tartották fenn, hogy a külföldi újságíróknak megmutathassák, hogyan festett valójában a cseh demokrácia és humanizmus, ha magyarok vagy kárpátaljai oroszokról volt szó. Dantéra, az Infernóra emlékezteti itt a látogatót minden.”

Hogyan alakult a későbbiekben a nyomortelep sorsa?

1936 februárjában az ungvári főjegyzői hivatal felfüggesztette a kilakoltatásokat. A városi tanács elhatározta, hogy kéttagú deputáció keresi fel az országos elnököt, akivel megtanácskozzák a nyomortanya helyzetét. Megoldásként felmerült, hogy a „Lövölde” alatt ínséglakásokat fognak építeni a kilakoltatott családok részére és ehhez a város 150. 000 koronával járul hozzá.

Azonban a telep felszámolása még 1937-ben is a város egyik legnagyobb problémája. A városi képviselőtestület megszavazza, hogy kis lakásokat kell építeni, s oda áttelepíteni a telep lakóit. Első lépésben minisztériumi támogatással 100 szoba-konyhás házat akarnak felhúzni.

Ám a tervet nem sikerült megvalósítani. 1939 decemberében Ungvárra látogatott Varga József kereskedelmi miniszter. A város polgármestere, dr Pelcsárszky Imre fogadta. Beszélgetésük alatt Pelcsárszky kitért a disznóhizlaldai nyomortelep kérdésére is, s a miniszter megígérte, hogy segíteni fog a probléma orvoslásában.

1940-ben megint arról írnak, hogy felszámolják a nyomortelepet: „…Mint már jeleztük, az úgynevezett bolotinai disznóhizlalda és vagonlakók egyelőre 40–50 család részére akarnak ilyen lakásokat sürgősen felépíteni. Az építkezési telkek kijelölése fölött is hosszabb megbeszélés folyt és azon egyöntetű vélemény alakult ki, hogy a Vágóhíd háta mögötti városi területen fog az építkezés megindulni.” (Kárpáti Magyar Hírlap, 1940. január 23.)

1940 novemberében az ungvári közgyűlésen a képviselők sajnálattal jelzik, hogy a disznóhizlaldai nyomortelep kérdése egyre égetőbb: „…a város legnagyobb szégyene, a disznóhizlalda, még mindig ott díszeleg. Az ott lakó szegénysorsú rétegek kétségbe esve néznek a tél elé, ezért kérik sürgős kitelepítésüket és egészséges lakásban való elhelyezésüket. Kérték ezenkívül az abbamaradt építkezések befejezését. Siménfalvy főispán válaszában közölte, hogy a munkáslakások építése terén a város vezetősége mindent megtett, hogy az építkezéseket a rendelkezésre álló összegből megkezdhesse. Megay László polgármesterhelyettes ezután kijelentette, hogy a város vezetősége saját kezdeményezéséből iparkodik megszüntetni a cseh uralom utolsó ungvári szégyenfoltját, a disznóhizlaldai lakótelepet.” (Kárpáti Magyar Hírlap, 1940. október 6.)

1941 augusztusában már jó hírekkel szolgál az újság: „…A magyar újjáépítés munkája az ungvári városházán kétségtelenül kivételes lendülettel indult. Még az önálló lakásépítések lehetőségeinek megteremtése előtt dr. Megay László polgármester eltűntette a cseh világban létesült ungvári nyomortanyát, a Hrbek-telepet, s előkészítette a radvánci disznóhízlalda-telep nyomorlakásainak fölszámolását is. Ugyanekkor megindította az előkészítő munkálatokat egy nagyobb arányú, új, modern lakótelep építésére, ahol az idegen uralom alatt tönkretett, lerongyolt munkások és kisdolgozók számára biztosíthat egészséges, korszerű és nyugodt otthont nyújtó kislakásokat. […] Ungvár városa ezen a héten már meg is kezdi 40 munkáslakóház építését az építkezés céljaira 66.000 pengőért megvásárolt Mittelmann-féle 12 holdas telken, a Kapos utca és Hentes utca derékszögében. Ezen a területen már hatalmas kő-, kavics- és homokhalmok sorakoznak, amelyek az építkezés jó előre történő biztosítását igazolják. De biztosította már a város a szükséges tégla- és cserépanyagot is. Milyen lesz a lakótelep? A Mittelmann-féle telken negyven kislakás, legtöbbje ikerház megoldásban épül. A telepen két hosszanti, a Kapos utcával párhuzamos új utca és két keresztutca nyílik és a szomszédos, már meglevő utcahálózatba kapcsolódik. Az épülő lakóházak egyszobásak lesznek, konyhával és minden szükséges mellékhelyiséggel, köztük a fürdőszobát helyettesítő mosdókamrával. Egészséges, masszív, kényelmes és csinos házacskák, a felvidéki tájjellegbe beilleszkedő, tornácos, magastetős házak. Minden háznál 200–300 négyszögöles udvar és kert lesz, amelyen a család konyhai zöldség és gyümölcsszükségletet megterem és a baromfitartást is lehetővé teszi. A telepet a város ellátja közművekkel, azonkívül megfelelő nagy teret, gyermekjátszótérnek és sétahelynek képez ki és számítanak óvoda és iskola, nemkülönben templom építésére. A telepen fűszerkereskedésről, hentes- és mészárosüzletről, borbélyról is gondoskodnak majd. Az itt letelepülő kereskedőket és iparosokat is a közjóléti szövetkezet támogatja.

Kik kapják a házakat? A telepen negyven munkás- és iparoscsalád kap majd lakást. A kiválogatás a nemzethűség, a megbízhatóság, a józan, tisztességes élet szempontjából történik. A többgyermekes, dolgos és munkaszerető családok számíthatnak ezen a telepen elhelyezkedésre. A lakáshoz jutóknak a közjóléti szövetkezet tagjai sorába kell belépniük s havonta pontosan fizetniük a megállapított lakbértörlesztést, amely a törlesztési idő elteltével öröktulajdonukat biztosítja a házakra. A nagyszabású lakásépítő-munka tulajdonképpen a keddi nappal indult meg. Ezen a napon tartott helyszíni szemlét dr. Megay László polgármester Kún Lászlóval, az Országos Nép- és Családvédelmi Alap kerületi felügyelőségének főmérnökével és dr. Thury közjóléti előadóval. […] A munka, amelyhez mintegy 250 munkást fogadnak föl, olyan erővel folyik majd, hogy az ősz végére a házak el is készülhetnek. (Kárpáti Hiradó, 1941. augusztus 14.)

Fél évvel később, Kárpáti Magyar Hírlap 1942. február 26-i száma közöl egy cikket Eltűnnek a disznóhizlalda melletti nyomortanyák. Áprilisban beköltöznek a Megay-telep házaiba az igényjogosultak címmel: „Illetékes helyről nyert értesülésünk szerint – hála Megay dr. polgármester agilitásának, amellyel az anyaghiány okozta zavarokat ki tudta küszöbölni, a »Megay-telep« családi házainak építési munkálatai körülbelül négy héten belül be lesznek fejezve. A 42 kislakás felépítése szociális jelentőségénél fogva mérföldkövet jelent városunk életében, mert szólamok helyett élő bizonyságul szolgál arra nézve, hogy ebben a peremvárosban komoly munka kezdődött a jövő magyar nemzedék érdekében. A 42 kislakásra 60 család jelentkezett s Ungvár thj. város Közjóléti Szövetkezete igazgatóságának legközelebbi ülésén döntenek a beérkezett kérelmek felett. Azok a boldog magyar, sokgyermekes családok, akiknek kérelmét kedvezően bírálják el, áprilisban már be is költözhetnek családi házaikba, amelynek vételárát a házbérrel fogják törleszteni. Egyébként, mint pár nappal ezelőtt megírtuk, újabb családi házak építésére is sor kerül ebben az évben s a program szerint még 1942-ben eltűnnek a disznóhizlalda melletti nyomortanyák is.”

A radvánci nyomortelep későbbi sorsát már nem ismerjük.

A fenti ungvári látkép a Made in Uzhhorod Facebokk-oldalon található meg.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma