Kárpátalja anno: Egán Ede és a hársfalvi krumplivirág

Igen érdekes anekdotára bukkantam nemrég a Görögkatolikus Szemle 1931. szeptember 13-i számában.

A Hársfalvi mulatozások után… címet viselő történet a Szolyva melletti Hársfalván játszódik, főszereplője a manapság oly sokat emlegetett egykori mezőgazdasági szakember, gazdálkodó és politikus Egán Ede (1851–1901).

„A hajdan való hegyvidéki kirendeltségnél annak megalakulásakor a megboldogult és áldott emlék borostyánkövi Egán Ede kormánybiztoson kívül csak három állandó tisztviselő volt. Az intéző titkár, ki minden irodai munkát végzett és utazott is s a faiskolakezelő, ki a hegyvidéki gyümölcsfák nemesítése és terjesztése mellett a ruthén nép okszer és gyakorlati gyümölcstermelésének, eltartásának, értékesítésének kioktatása érdekében dolgozott. Időközönként a földmívelési minisztériumból jött le egy egy úr, ki a számadásokat ellenőrizte, a könyvelést megtekintette. Egészen sajátos hivatal volt ez, ahol hivatalos óra és hivatali bürokrácia ismeretlen fogalom volt. Dolgozni kellett, míg a munka el nem fogyott. Restancia ismeretlen és meg nem tűrt fogalom volt. Kiküldetéseknek nevezett vidéki kiszállások alkalmával megállapított s a ruthén nép érdekében szükséges intézkedések halasztást nem szenvedhettek, azokat még az éjjel, amint visszaérkeztünk, el kellett végezni. A reggeli postával az ilyesminek feltétlenül mennie kellett a megfelel resortminiszterhez vagy más közbenső hivatalhoz. A munka elvégzése után azonban, — ha nagyon gyéren is — volt szabadság, mikor a pihenésnek, sőt a mulatásnak is sora került. Egy ilyen alkalommal kimentünk a szomszédságban fekvő kies fürdőhelyre, Hársfalvára. Fürdés után egy asztalnál letelepedve, jó munkácsi vinkó mellett elbeszélgettünk a világ folyásáról meg a ruthén nép eladósodásának körülményeiről és — mi tagadás benne — a budapesti úrral igyekeztünk megismertetni a Beregben szokásos mulatozásokat. Bizony egyik fiaskó után a megszokott második és a jó Isten a megmondhatója, hányadik, végül a nehezebb italok is sorra kerültek és bizony, úgy hajnal felé volt már, mikor elérkezettnek láttuk az időt a hazamenetelre is. Fizettünk s per apostolorum pedes, el is indultunk a gyönyör lombú hársfával szegélyezett úton haza, Szolyvára. Amint haladtunk, ének, élcelődések, anekdotázások között, meg-megesett, hogy valamelyikünk hol közvetlen érintkezésbe jutott valamelyik terebélyes hársfával, hol meg, letérve az útnak unalmasan egyhangú, egyenes irányáról, belebotlottunk az útszéli árokba. Onnan aztán egy nagyot lépve, elpihengettünk a vetések között. Revizorunk egy ilyen, ártatlan kilengés alkalmával egy burgonyatábla párhuzamosan haladó sorai között ülve marad és csak pár lépés után vesszük észre, hogy valahol elmaradt. Visszamegyünk és megtaláljuk, amint magához ölelve, nagyban szagolgatja a burgonya éppen nyiló virágainak illatát. Amint észrevesz bennünket, első szava : magyarázzuk meg, miért termelik itt ily nagymennyiségben ezt a kedves, illatos virágot és milyen virág ez? El is kezdem magyarázni ennek természetrajzi életét stb., mikor belevág botanizálásomba a gazdász: — Hát ez krumplivirág, nem ismered? — Nem ! — feleli a pesti úr. — Hát krumplivirág ; nem hallottad : mikor katonáéknál előléptetnek valakit, kap egy, két vagy három krumplivirágot, hogy a gallérjára varrja? — Azt hallottam, de ez nem olyan. — Ez az barátocskám, csakhogy ez még nem> érett. Ha megérik és megkeményszik, akkor leszedik és innen szállítják a hadseregnek. — Nagyon érdekes! Ezt nem is tudtam, hogy a katonák csillaga itt terem a ruthén földön… Nagyon sokáig tűnődött még a krumplivirágon, míg sikerült megérttetni vele, hogy a burgonya, e nemes gyümölcs a ruthén nép főtápláléka. Azért termelnek belőle olyan sokat.”   (Borz)

Marosi Anita

Kárpátalja.ma