Kárpátaljai portré: interjú Marofejeva Nellivel

Tiszteletre méltó, ha valaki a tanári pályát választja. Még inkább, ha édes anyanyelvünket és irodalmunkat kívánja oktatni. Interjúnk alanya gondolt egy merészet, és ennél is tovább lépett: a magyart mint idegen nyelvet kívánja oktatni olyanok számára, akiknek ez a nyelv teljesen ismeretlen.

Kárpátaljai portrénk e heti alanya egy igazán színes egyéniség: négy nyelvet beszél, két hangszeren játszik, nagyon jól énekel, és szolgáló keresztyén. Emellett gyakran utazgat, kihíváskereső, és az élet pozitív oldalát nézi. Ismerjük meg Marofejeva Nellit, a Kijevi Nemzeti Lingvisztikai Egyetem magyartanárát!

– Kérlek, mutatkozz be!

– Marofejeva Nelli vagyok. Beregszászban születtem 1989-ben. Egyke vagyok.

– Hogyan telt a gyerekkorod?

– Vegyes családban születtem: édesapám orosz, édesanyám pedig magyar nemzetiségű. Talán ez az egyik legnagyobb csoda az életemben, mivel két kultúrába csöppentem egyszerre. Édesapám művelt, mélyen érző, irodalomszerető, törődő édesapa, akin keresztül megláthattam az orosz kultúra legjobb és legszebb részeit. A szüleim nagyon odafigyeltek rám, együtt tanultak velem még anno a kilencvenes években gyertyafénynél. Nagyon boldog és tartalmas gyerekkorom volt: zeneiskolába és táncra is jártam.

– Milyen tannyelvű iskolába jártál?

– A Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában tanultam. Édesapámnak nem okozott gondot, hogy magyar tannyelvű iskolába járok. Ő otthon tanított meg az orosz ábécére. Volt egy piros táblánk, amelyen rajta voltak a szláv betűk. Fontos volt neki, hogy tudjam és értsem az orosz nyelvet. De támogatta édesanyámat abban, hogy magyar tannyelvű iskolába kerüljek.

– A középiskola befejezése után milyen szakra jelentkeztél?

– Magyar nyelv és irodalom szakra adtam be a felvételimet két intézményben is. Mindenképpen nyelvekkel akartam foglalkozni. Áldás volt számomra a kétnyelvű család, hiszen orosz alapokkal könnyen el tudtam sajátítani az ukrán nyelvet is. Mindig közel állt hozzám az irodalom, ezért gondoltam először arra, hogy a Rákóczi-főiskolára felvételizzem magyar–angol szakra. Hezitáltam a főiskola és az Ungvári Nemzeti Egyetem között. A szüleim azonban ragaszkodtak az egyetemhez. Amikor elmentem Ungvárra, akkor jöttem rá, hogy ez egy izgalmas kihívás. Végül egyáltalán nem bántam meg a döntésemet.

– A főiskolán a magyar nyelv és irodalom mellé az angol szakot választottad volna. Erre az egyetemen nem nyílt lehetőség…

– Sajnálom, hogy az angol nyelvtudásomról nincs „papírom”, de nem hanyagoltam el azt sem, továbbra is látogattam az angol táborokat. Sokáig résztvevőként, később tolmácsként vettem részt ezeken az alkalmakon.

– Az egyetemen elvégeztél egy pszichológiai képzést is.

– Mindig is foglalkoztatott a pszichológia. Az egyetemen elvégeztem egy hároméves tantárgyi kiegészítő képzést, amely főleg a gyermeklélektan és az iskolapszichológia témakörét tárgyalta.

– Az egyetem elvégzése után hogyan képzelted el az életedet?

– A nyelvek ismeretének köszönhetően tolmács akartam lenni, és itt akartam elhelyezkedni, Kárpátalján. Gondolkodtam külföldi továbbtanuláson és az önkéntes diakóniai év nyújtotta lehetőségeken is. A dolgok másképp alakultak. Május végén megkerestek egy ajánlattal. Kijevben akkortájt nyílt meg a magyar mint idegen nyelv szak, és oda kerestek kollégát, aki mind ukránul, mind magyarul jól tud, hogy az alapoktól kezdve oktathassa a magyart. Izgalmasan hangzott az ajánlat, hiszen szakmán belül helyezkedhettem el, és az ukrán fővárosban taníthattam magyart. Igent mondtam az ajánlatra. A felvételi interjú júniusban zajlott a Kijevi Nemzeti Lingvisztikai Egyetem rektorával. Megkaptam az állást, és szeptembertől ott kezdtem el dolgozni.

– Immár három éve Kijevhez köt a munkád. Mik a tapasztalataid? Mennyire nehéz a világ második legnehezebb nyelvének tartott magyart idegen nyelvként tanítani?

– 2012. szeptember elsejétől 24 diák várt rám Ukrajna minden szegletéből. Nagy segítséget jelentett számomra a kolléganőm, Berta Eleonóra, aki ennek a szaknak az úttörője volt ott az egyetemen.
Tevékeny évek vannak mögöttem. Nem volt olyan nap, amikor unatkoztam volna, ami azért is hasznos volt, mert így nem tudott eluralkodni rajtam a honvágy. Eleinte nehezen ment nekem is és a diákoknak is. Azonban hatalmas sikerélmény volt, amikor azt tapasztaltam, hogy ezek a 18 éves fiatalok, akik addig nem ismerték ezt a nyelvet, egy éven belül beszélték. 2-3 éven belül pedig már mélyebb, összetett gondolatokat is ki tudtak fejezni. Együtt olvastuk el Saint-Exupérytől A kis herceget, együtt beszélgettünk Szabó Magda Abigéljéről. A kijevi egyetem jó kapcsolatban van az ELTE-vel, s nekik köszönhetően már kétszer vettünk részt Magyarországon nyári egyetemen. A diákjaim emellett Kárpátalján is jártak, ahol magyar beszédet hallottak – és értették is. Valóban nehéz a magyar nyelv, de megbirkóznak a feladattal.

– Számodra ez hivatás, munka vagy misszió?

– Mindhárom, de legfőképpen hivatás. Soha nem gondoltam volna, hogy valamiben ennyire jól fogom magam érezni. Misszió is ez a feladat, hiszen református magyarként ott tudok lenni, és beszélni tudok ezeknek a diákoknak a magyar identitásról, kultúráról. Elsősorban hivatás, másodsorban misszió, legvégül munka.

– Van más munkád is a tanításon kívül?

– Az egyetemen kívül különórát is adok diákoknak. Sokan akarják tanulni a nyelvet. Vannak felnőtt diákjaim is, velük szintén öröm dolgozni, bár esetükben nem olyan egyértelmű az eredmény, mint az egyetemistáknál.
Kijevben a magyar ritka nyelvnek számít. Gyakran van szükség tolmács, fordító segítségére.

– A te életedben fontos szerepet játszik a hit, a vallás. Kijevben mennyire tudtál e téren közösséget találni?

– 14 évesen talált rám az Isten kegyelme, a református egyház tagja vagyok gyerekkorom óta. Nehéz volt elhagyni a beregszászi református ifjúsági közösséget, de ez már az egyetemi évek elején sem volt könnyű, viszont végül Ungváron is megtaláltam a közösségemet, akikkel együtt tudtunk szolgálni. Kijevben elég nehéz volt „átállni”, hiszen mindig is magyar nyelvű református gyülekezetbe jártam. A fővárosban erre elég kevés a lehetőség. Sokáig keresgéltem, de rá kellett jönnöm, hogy olyan gyülekezetet, mint az itthoni, nem fogok találni. Most egy angol nyelvű nemzetközi gyülekezetbe járok. Kicsi, de istenszerető közösség ez.

– Zongorázol, gitározol, és jól énekelsz. Ezeket a talentumaidat tudod valahol hasznosítani?

– Egy nagyon kedves élmény jut eszembe a zenével kapcsolatban. Amikor Kölcseytől a Himnuszt tanítottam az egyetemistáknak, először megzenésítve szerettem volna, ha hallják, ezért elénekeltem nekik. Miután meghallgatták, másodpercekig csendben voltak. Aztán azt mondták mosolyogva, hogy libabőrösek lettek, mert olyan gyönyörű volt.
A tanításban sokat segítenek a megzenésített versek, könnyebb így tanulni. A diákjaim szeretik a Republic és a Kávészünet dalait. Vannak tanítványaim, akik játszanak valamilyen hangszeren. Velük szoktunk együtt zenélni, illetve akad olyan is, akit én tanítottam meg gitározni.

– Hamarosan végzősek a diákjaid. Vállalsz újabb csoportot, esetleg hazatérsz, vagy más terveid vannak?

– Ez nehéz kérdés, a közeli barátaimtól is gyakran hallom. Nem akarok az idők végezetéig az ukrán fővárosban maradni. Viszont nagyon jól érzem magam a tanításban, teljesebbé teszi az életemet. Nem tudom elképzelni az életemet anélkül, hogy magyart tanítsak, méghozzá mint idegen nyelvet. Viszont most nem valószínű, hogy újabb csoportot vállalok. Ennek egyik oka, hogy nincs még meg a doktori fokozatom. Azon gondolkodom, hogy elmegyek Magyarországra megszerezni a PhD-diplomát. Budapesten vagy Debrecenben próbálkoznék valamelyik doktori iskolában. Ezek után pedig ismét tanítani szeretnék. Ha lenne rá lehetőség, hogy hosszú távon Kárpátalján oktassak nyelveket, akkor azt szívesen vállalnám. Egyelőre úgy érzem, hogy ott van a helyem, ott van rám szükség.

– Mit jelent számodra az, hogy kárpátaljai vagy?

– Mindent. Elsősorban a különleges identitásomat: én magyarnak érzem magam egy orosz apukával. Ez nem jöhetett volna létre, ha nem Kárpátalján, Beregszászban születek. Nekem sokat adott, hogy határon túli magyarként láttam meg a napvilágot, ezért sokkal jobban megtanultam értékelni azt, hogy magyar vagyok. Örülök, hogy ezt vihetem tovább; örülök, hogy ezt a fajta magyarságot tudom továbbadni Kijevben a diákjaimnak.
Nehéz megfogalmazni, hogy mit adott. Mindent. Amilyen vagyok, és aki vagyok, az azért van, mert ide születtem. S ezért nagyon hálás vagyok Istennek!

– Sok sikert és áldást kívánok a továbbiakban!

Pusztai-Tárczy Beatrix
Kárpátalja.ma