Kopogtató: kinek van kedve ilyen országban élni?

A nyelvtéma, a régi-új, elnyűhetetlen gumicsont. A konc, amit ledob a nép közé a vezetőség odafentről. Hadd szedjék szét egymást az emberek néhány falat miatt, addig se a valós problémákkal vannak elfoglalva. Mert amíg azon agyalnak, hogy хлеб vagy хліб, megszűnni tűnik az az egyébként kardinális nehézség, hogy amúgy nincs is kenyér, amin osztozhatnak.

Természetesen nem szeretném elbagatellizálni a megdöbbentő, felháborító, európai országhoz nem méltó nyelvtörvény kérdésének a súlyosságát. Véleményem szerint amilyen fekete pont volt a huszadik században a numerus clausus, ez a nyelvtörvény is ilyen szégyenfolt lesz a posztmodern Ukrajna történelmében. De ugyanúgy Európáéban is, ha szó nélkül szemet huny felette. Márpedig jelenleg ezt teszi.

„Még kér a nép, most adjatok neki” – figyelmeztetett anno Petőfi egy évvel a forradalom előtt. Okos ember a történelemből tanul, vagy a szomszédja példájából okul. A bölcs, ha megintik azért, mert valamit nem jól csinál, megköszöni. Bár ez lenne elmondható a mi vezetőinkről! A jelek szerint sajnos nemhogy bölcsességgel, hanem „alap”, józan, paraszti ész létével sem találkozhatunk törvényhozóink döntéseiben. És ennek mi, a választópolgárok látjuk kárát.

A honatyák „csak” egy dologról feledkeznek meg a törvényhozáskor. Arról, hogy addig feszítik a határokat, míg a nép megunja, összepakolja a csemodánt és lelép. Tulajdonképpen erre már várni sem kell, hiszen ebben élünk, ebben szocializálódtunk. Az emberek elmennek, a falvakban pedig egyre több telek előtt látjuk az Eladó! feliratot. Helyenként már több a lakat alatt lévő ház, mint a lakott. És sajnos, nem azért, mert a szomszéd városba költöztek volna a tulajok.

Emberbarátnak nem mondható országvezetést látunk mi, az új generáció, akiktől a térség és az állam  jövőjét várják. Körbenézünk, és felvetődik bennünk a jogos kérdés, hogy mit keresünk még ebben az országban. Nem a kenyerünket, arra mérget vehetünk. Egyre inkább nem látjuk itt a jövőnket. Ha ez így folytatódik, nem ingázni fog a korosztályunk – kisebbségi és többségi egyaránt –, hanem végérvényesen kitelepülni. És majd nem lesz csoda, hogy 603 628 négyzetkilométer – csak úgy – üresen marad. Legalábbis emberek nélkül. És ezért nem mi leszünk a hibásak.

Mindenki el fog menekülni, mert az ország megalázza a lakosait. Sárba tiporja az élhetetlen fizetésekkel, a magas közüzemi díjakkal, kiszúrja a szemét a hazugságokkal, a hitegetésekkel, és most már az alapvető emberi jogokon is páros lábbal tapos. Nemcsak azzal aláznak meg emberileg, hogy ilyen törvényeket hoznak, hanem azzal, hogy viszályt szítanak nemzet és nemzet között. A magyar, orosz, ukrán stb. nemzetiségeknek nem egymással van baja, ezt kellene megérteni és megértetni mindenkivel.

Nem az a baj, hogy elvárják a lakosságtól az államnyelv ismeretét, hanem az, hogy ezt az anyanyelv rovására akarják tenni. (A megfelelő nyelvoktatás hiányáról már ne is beszéljünk.) De nem azért fog elsősorban kikopni a magyar szó Kárpátaljáról, vagy az orosz Kijevből – és a sor korántsem itt ér véget –, mert a törvény korlátozza. Hanem azért, mert ha ilyen ütemben haladunk hátra a fejlődésben, nem lesz, aki egyáltalán éljen az országban, nemhogy beszéljen.

Forradalom volt, háború van, jólét nincs. „Jogot a népnek” – követelte Petőfi. A családfők számára viszont égetőbb probléma a holnapi betevő kérdése, mint a jogé. Lincshangulat ide vagy oda, ha Csehország ad kenyeret, akkor a nép inkább odamegy dolgozni – reálbérért éhbér helyett.

Szabó Kata

Kárpátalja.ma